Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 5. szám - Krasznahorkai László: Hőség (novella)

első nekifutásra az egyik szomszéd lakásban), nem tudtuk, hogy fogunk mosakodni, és ami a legsürgetőbbnek látszott: tegnap, a nagy idegeskedésben teljesen megfeledkeztünk arról, hogy apró értékeinknek (pénz, ékszer, ilyesmi) valami biztos rejtekhelyét találjunk. Megtanultam már, hogy a nehéz helyzetekben csak a leleményesség segít: elég volt kinézni az ablakon — alatta ott csordogált a kis Radunia —, s máris világossá lett, hol fogunk tisztálkodni; alighogy közöltem ezt Konstanciával, eszembe jutott, hogy ha a házakban nem is, valamelyik udvarban azért még találhatunk ivóvizet, és mit tesz isten, már első próbálkozásunk sikerrel járt: lent, a hatalmas tűzifarakások mögött egy kicsit nehezen, de mégis működő kézi kútra leltünk; ami pedig értékeinket, egy év munkájának gyümölcseit illeti, Konstancia már vette is elő a tűt-cérnát, hisz hol lennének azok jobb helyen, mint bevarrva egy nadrágszár, vagy egy zakóbelső rejtekébe. S így folyt ez nemcsak ezen a napon, de az elkövetkező hetekben is: bármihez fogtunk, a szerencse mindig kedvezett. A szomszédos lakásokban és házakban tett gyűjtőútjaink eredményeképpen hamarosan volt már mindenünk, ami fontos: ágy is, asztal is, szék is; így aztán — mivel annak még nem jött el az ideje, hogy régi lakásunkba visszatérjünk — egyre ritkábban léptünk ki ideiglenes otthonunkból; nappalaink szobácskánk csinosítgatásával teltek („Bárhogy is van, azért mégsem lakhatunk egy disznóólban!” — mondogatta eltökélten Konstanciám), és sötétedés után is csak néha-néha mozdultunk ki krumplit lopni az Ősiek kertjeiből (hol volt már az a világ, amelyben az ilyesmi bűnnek számított?!), vagy egy-egy véletlenül utunkba akadt feketéző jóvoltából feltölteni időnként veszedelmesen megfogyatkozó étel-, petróleum- és cigarettakészletünket, mert nem akartunk mást, csak ülni a csöndben és zavartalanságban a Raduniára néző ablakunk előtt, nézni, amint odalent, a kihalt csatornaparton kóbor macskák osonnak a víz felé, hálát adni a sorsnak, mert megőrzött minket békében és biztonságban, és várni, hogy végre rend legyen megint a világban, ősz vége volt, a kis Radunia már vagy egy méternyit áradt, a Motlawáról sem hallatszott a sétahajó magányos kürtjele, egyre élesebben fújt a szél; már Konstancia sem sóhajtozott örökké, mikor bekapcsoltuk a hírekre a rádiót — még mindig semmi —, mert úgy éreztük, nem üres az ég, a kegyelmes isten van megint fölöttünk. Különös volt, hogy bár célunkat — visz- szatérni a mi igazi otthonunkba — sohasem, egy percre sem vesztettük szem elől, mégsem éreztük életünk eme fordulatát puszta sorscsapásnak; a várakozásban minden lelassult körülöttünk, tárgyaink, holmijaink végleges helyükre kerültek, nem volt már — s nem is lehetett volna többé — mit elmozdítani, s nemcsak bicegő asztalunknak s az egyik sarok oltalmába húzott ágyunknak volt szinte sérthetetlen rendje már, de még lépéseink is láthatatlan, ám kényszerítő útvonalat tapostak az ügyesen megjavított padlón. Minek tagadnám, hogy olykor, ha végignéztem szállásunk ránk valló rendjén, önkéntelenül is büszkeséget éreztem, hiszen mi voltunk az eleven példa, hogy az ember minden körülmények között ember tud maradni. Naphosszat ültünk hát az ablak előtt, csöndben, szótlanul, türelmesen, s úgy véltük, nemcsak e rend minden apró részletében ismerhetünk önmagunkra, de szinte még a napszakok ritmusa is védelmünkre van, mert azzal, hogy e tartalmas tétlenségben megfigyeltük a virradat komor kékjét, a nappal éles-hományos világosságát s az éjszaka versengő árnyalatait, s mindebben az egymásra következés .megmásíthatatlanságának nagyszerű értelmét, az a sok szépség, ami mellett eddig örökké vakon elmentünk, hisz az élet egy nagy rohanás, most feltárulkozott. „Nézd, Konstancia — hívtam föl nejem figyelmét időnként a táj egy szép részletére —, nézd, mert odahaza, az ablakból ilyet nem fogsz látni!” „Igen — bólintott elérzékenyülve ő, s a vállamra hajtotta a fejét. — Csak az a kár, hogy nincs itt a fényképező400