Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Grendel Lajos: A szabadság szomorúsága (regényrészlet)
nem, meri a kisebb hazugság közelebb állt volna a valósághoz. Mert én is úgy gondoltam, olyan tisztességes ember, mint az apám, nem lehet súlyosan beteg. Ez ellentmondott volna az igazságról alkotott elképzelésemnek, s azt jelentette volna, hogy a valóságban nem minden történik úgy, ahogy annak szükségszerűen történnie kellene. Azt szerettem volna, hogy apám igenis sokkal jobban legyen, s miután kimondtam, hogy sokkal jobban van, el is hittem, hogy ez az igazság. Ennek fényében átértékeltem, amit az előbb a kórházban a saját két szememmel láttam. Most már úgy rémlett, nem is változott meg annyira apám arca, inkább én voltam a hülye, hogy nem ismertem őt azonnal meg, és hogy úgy megrémültem. Arra is azonnal találtam magyarázatot, miért nyitotta ki apám olyan nehezen a szemét. Nyilván elkábította a sok altató és fájdalomcsillapító, amit megetettek vele vagy beleszurkáltak. Mikorra hazaértem, apám körül bennem már csaknem minden rendben volt. De miközben megpróbáltam anyám előtt derűs arcot vágni, a feszültségtől azért vibrált egy kicsit a hangom. — Láttad? — kérdezte anyám. — Hát persze. — És? Hogy van? — Igazán jól — mondtam. — Nem igaz. — De igen. Sokkal jobban van. — Esküdj meg! — Esküszöm — mondtam. — Azt üzeni, hogy jobban van. Ö mondta. — Biztos? — kérdezte anyám. — Biztos. Mindketten fellélegeztünk, s elégedettek voltunk a fejleményekkel. Én elégedett voltam, hogy nincs már bennem kétség apám egészségi állapotának jobb- rafordulását illetően, anyám pedig velem volt elégedett, azt hallotta tőlem, amit hallani akart. Nem sejtettem, hogy néhány nap választ csak el a teljes ösz- szeomlástól. Anyám összeterelte húgaimat, majd ő maga is átöltözött. Elmentek nagyanyámhoz, apám anyjához, hogy megvigyék neki a jó hírt. Én, arra hivatkozva, hogy sok a tanulnivalóm másnapra, otthon maradtam. Anyám bejelentette, hogy talán későn jön haza, s az is lehet, hogy a húgaim nagyanyámnál maradnak éjszakára. Valószínűnek látszott, hogy így is lesz. Ha anyám látogatóba ment, legtöbbször késő este került csak elő. Később, az önvád, és lelkiismeret-furdalás hónapjai alatt gyakran tettem fel magamnak a kérdést, nem én irányítottam-e úgy az eseményeket, hogy azok végül is ellenem forduljanak, s kis híján elveszejtsenek. A vád első pontjában ártatlan voltam. Hiszen apám megbetegedéséért nem terhelt felelősség. A többiben azonban nem álltam már ilyen tisztán magam előtt. A lányt, akivel akkor jártam, Katinak hívták. Kétségtelen, hogy azon a szerencsétlen napon, amikor apámat meglátogattam a kórházban, töbször is gondoltam rá. Ügy, mint más napokon. S mivel egymás bárgyú bámulásából elegünk volt már, ugyanazok a bűnös gondolatok kísértettek mindkettőnket. Egyszer majdnem sor került már a dologra Katiéknál, de megjelent a színen Kati anyja. Később sokat gyötört a gondolat, vajon eleve nem arra spekuláltam-e, hogy anyám, hallva apámról a jó hírt, felkerekedik és elmegy otthonról. Nem tudom. Az azonban biztos, hogyha azt mondom, apám haldoklik (hiába, tudat alatt tisztában voltam az igazsággal), anyám nem mozdul ki otthonról. A tényeket kicsit leegyszerűsítve, de nem meghamisítva, az önvád így fogalmazódott meg bennem akkor: nem az igazságba vetett hit, és nem valami esztelen, irracionális remény kergetett anyáin előtt hazugságba, hanem az a titkos szándék, hogy anyámat és a húgaimat eltávolítsam a házból, s odacsalo393
