Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 4. szám - ÉRTÉK, JÖVŐ, HAGYOMÁNY - Fodor István: Stefan Pascu: Mit jelent Erdély?

hagyomány és szokáshagyomány szerint mégis különböző etnikumok —, akik a XI. század utolsó negyedétől kezdődő és a XIII. század elejéig tartó időszakban hatoltak be Erdélybe; a germán-szászok, akiket a XII. századiban telepítettek Erdélybe...” Hát igen, meghökkentően szokatlan adat e kis citátumban Ls van bőven, erre nem lehet az olvasónak panasza. A magyarok törkök lennének? Lehetséges, hogy a tudós szerző Vámbéry művein kívül semmit sem olvasott a magyarság eredetéről, nem hallott volna a finnugor rokonságról, meg arról, hogy a valóban csatlakozott székelyek a honfoglalásra mind nyelvileg, mind műveltségükben a magyarságba olvadtak? Biztosan nem így van, a történészprofesszort ekkora tudatlansággal nem vádolhatjuk. S azzal sem, hogy nem tudná: a magyarság már a honfoglaló harcok első esztendejében, 895- ben megszállta Erdélyt, a gazdálkodásának megfelelő alföldi és dombvidéki területeken meg is telepedett, amit a Szamos és Maros völgyében s a Székelyföldön fellelt temetőik kétséget kizáróan igazolnak. Miért hát e csalafintának aligha mondható ferdítés? A válasz kulcsa az „őshonos románok” kifejezésben rejlik. Kétségtelen, hogy nem új adatok, a lényeg új szempontú értékelése következik ezek után, hanem a dákoromán folytonosság ósdi elmélete köszön vissza ebből a műből is.

Valóban, egy kis földrajzi és régészeti kitérő után a szerző vehemensen bizonygatja, hogy a Trajanus háborúi (101—102, 105—106) után létrehozott római Dacia provincia latin nyelvű lakossága romanizálta az erdélyi dák tömegeket, s amikor 271- ben a rómaiak kiürítették Dáciát, ez „ . . .semmiképpen sem jelentette azt, hogy a dák-római népesség elhagyta volna az észak-dunai területeket”, sőt: „Miután a római hadsereget és hatóságokat kivonták az észak-dunai provinciákból, amikor tehát már eltűntek a római határók, a volt római provinciákbeli romanizmus szétáradt, jóval túl a régi határokon, és fokozatosan asszimilálta a szábad dákokat”. Várjuk a bizonyítékokat, ehelyett: „Állításunk támogatására hivatkozni lehet néhány logikai argumentumra” — olvashatjuk. Igen, valóban csak ilyen (logikai?) „argumentumokra” lehet hivatkozni, történeti vagy régészeti forrásokra nem, mert ilyenek nincsenek.

A forrásokból leszűrhető tanulságokról lássuk Mócsy András szövegét a Magyar- ország története 1/1. kötetének 242. lapján. Aurel'ianus császár „.. .. 271-ben ... a Dunánál kiegyezett a gotokkal, és — talán épp ennek az egyezségnek a keretében — elrendelte Dacia feladását, illetve egy új Dacia tartomány kialakítását a Duna jobb, Olténiával szemben fekvő partján. Ebben az új Daciában kapott tábort a két egykori daoiai légió, és ide telepítették át Dacia romanizált lakosait is, amennyiben azok az elmúlt két évtized válságaiban még nem vándoroltak el. A kiürítésről szóló források csak árnyalatokban, a kiürítés módját illetően térnek el egymástól; a hadsereget természetesen teljes egészében kivonták ... de eltávoztak mindazok, akiknek a létalapja a római uralommal valamiképpen összefüggött, és akik ezáltal a romanizáció hordozói voltak ...”

„Csoda nagy rejtély a román nép?” — kérdi a szerző egyik fejezetcímében. Igen, valóban az, ha a dákoromán származási mítosz alapján akarjuk eredét megvilágítani. Mert hogyan lehetett Erdély a román népalakulás bölcsője, amikor itt a XIII. századig egyetlen forrás sem említi őket? S honnan erednek a román és albán nyelv jól kimutatható kapcsolatai? (Csak nem élték az albánok is Erdélyiben valaha?) E kérdések az elfogulatlan tudományos kutatásban természetesen már rég nem léteznek. Kétségtelen, hogy a román nép valahol a mai Albániához és Észák-Görögország- hoz közel eső területeken formálódott. (Hogy ne csak az ezt valló magyar kutatókat idézzem, ld. Radoslav Katicic dolgozatát a „Die Sprachen iim Römischen Reich der Kaiserzeit, hrsg. G. Neumann, J. Untermann. Köln-Bonn, 1980” c. kötet 116—117. lapján.)

Ugyancsak baj van a szerzőnek azzal a magasztos kijelentésével is, hogy „nincs egyetlenegy olyan történeti forrás, amely azt bizonyítaná, hogy a románok későbbi időben, a Dunától délre eső területről kerültek a Dunától északra.” Mert bizony van! A XI. századi bizánci Kekaumenosz 979—980-ra vonatkozó híradásában Hellasz vlahjaiként emlegeti őket, nagyjából ugyanerre az időre vonatkozik Joannész Szkü- litzész tudósítása is, akii Ohrid környékén említi őket. (Ld. Kristó Gyula fejezetét

381