Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - Belohorszky Pál: Mítoszok jégtörője (Kolozsvári Grandpierre Emilről)
Csokonai, Petőfi vagy a náluk azért bonyolultabb Arany János, miért lehetnek olyan nagy humoristák is egyben. A jelenségelemzés dolktrínáját alapul véve itt és ebben tanul sokat Grandpierre az elődöktől, és megint osak ez a doktrína segíti abban, hogy megóvja magát a Szabó Dezső-i, torzító itúlságoktól, a szörnyszülött eredetieskedéstől, magyarán: a szabódezsősködéstől és a vele járó hősködéstől. Ez különben minden nemzet-izgalmú cselekvésre és művészi csoportosulásra vonatkozik, amitől a népiesek lángba borulnak, attól ő „kiütést kap.” Antigénjei vannak a magyarság pátosza és kiváltképp az „agyar-magyarok” ellen, még akkor is, ha a találó idézőjeles kifejezés éppen Szabó Dezsőtől származik, aki maga is pejoratív értelemben használja mások ellen, de Grandpierre élesszeműen ezt is ugyanannak az agyarkodásnak ítéli. Ki- mondva-kimondatlanul provinciálisnak érzi a specifikus „magyar szempont” érvé- nyesítéssének szellemi-gondolati kísérletét, még akkor is, ha nagyon jól tudja: e törekvés képviselői közé semmiképpen sem lehet egyenlőségjelet tenni — másképp nemzeti Szabó Dezső, Németh László, vagy a plebejus indíttatású népiesek programja, és megint csak egészen eltérő Illyés Gyula platformja többek között Babits Mihállyal és a Nyugattal való szoros kapcsolata miatt is. De nem lehet nem észrevenni, hogy kezdettől fogva és pályáján mindvégig töretlenül ezeknek a meghatározó irodalompolitikái szerephez jutó íróknak is kizárólag a szublimálódó írói-művészi teljesítménye érdekli, és egyáltalában nem törődik meghirdetett programjukkal, számára ez a politikai szerepvitel vagy lindifferens vagy ellenszenves. A (legtöbbet Németh Lászlóval foglalkozik, és elemzésének lényege azt az igényt manifesztálja, hogy Németh László minden ambícióját a szuverén és persze európai horizontú írói egyetemesség égiszén belül lássuk, politikai szerepwitele is a megnövelt és hatalmas (tárigényű művészi En-nek egyik csillagképe, ami persze mindjárt azt is jelenti, hogy útja mások számára járhatatlan, famulusai és rajongói nagy számban lehetnék, de olyasvalakire hiába is várakoznánk, aki ténylegesen is átvehetne a stafétabotot. Németh László-kritikája így legbelsőbb jelentését tekintve egyértelmű főhajtás egy magányosságra, az Adrián Leverkühn-i önzúzó, önostorozó ma- gány-aszkézisire predesztinálódó szellemiség előtt. Grandpierre különben kritikusként is kifejezetten a francia szellem neveltje, márpedig a franciák egyik legjellemzőbb vonása az aggályos mértéktartás a dicséretben. Elég, ha csak a huszadik század egyik legnagyobb hatású francia esszéírójéra, Albert Camus-re hivatkozunk; stílusa pedánsan mértéktartó, fegyelmezett és hűvösen visszafogott mindig. Az igazi francia esszé miniatűr szonettekből építkezik, bekezdésről bekezdésre szigorú konstruktív törvények szerint- halad .tova, a gondolat mindig valamilyen rejtett belső formához, a nyelv élő és élni engedett szelleméhez igazodik: franciául csak konstruktive lehet gondolkodni, mert a nyelv immanens természete így követeli. Ha mindezt figyelembe vesszük, hirtelen megértjük, Grandpierre az egész magyar irodalomban miért mindössze -két íróra pazarolt” rendkívüli stílus- hangulatú szavakat a róluk szóló elemzés fölött — Jókaira és Németh Lászlóra. (A Jókai-üstökös; A nőstény zseni). Mindkét esszé a gondolkodói nyitottság megnyerő bizonyítéka: Jókaira szívesen hasonlítania, Németh László aszkétókus világától tulajdonképpen borzongva idegenkedik, mégis csodálattal akar fölnézni rá, és ezért valódi helyére, a magasba emeli. Jókai és Németh László ilyen rendkívüli szerepe a Grandpierre-életmű ismeretében nagyon is ésszerűen motiválható. Mert már magabiztos mesterségbeli tudásról tanúskodó első regényében, A rostó-ban is világosan látszik két művészi törekvés. Az olvasmányosság és a gondolati .analízis együttes igénye és valamilyen szintézis nosztalgiája a kettő harmonikus együttélésének biztosításához. Jókai és bizonyos közvetettséggel Krúdy úgy abszolút példakép, mint zseniális mesélő, zseniális mesén azonban Grandpierre nemcsak az érdekfeszítő, lebilincselő előadásmódot, a fordulatos cselekményt érti, hanem a szilárd szerkezetet is, a regény biztos, megingathatatlan alaprajzolatát. Krúdy azért szorul értékrendjében Jókai mögé, mert ebben az utóbbiban messze elmarad a közös mestertől, igaz, varázslatos stílusa, az utánozhatatlan Krúdy-líra sok mindent pótol, de ez a iínaiság Grandpierre-ből tökéletesen hiányzik, 30
