Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - ÉRTÉK, JÖVŐ, HAGYOMÁNY - Kerekasztal-beszélgetés Sárvárott Erdei András, Jánosy István, Lakatos József, Láng Gusztáv, Pete György, Simonffy András és Szabados György részvételével
Szabados György Igen. A zeneművészet az emberi szellem — pillanatnyilag tán nem is kellően méltatott — olyan területe, mely nagyon sok mindenre pillantat, és sok lényegesről tud tájékoztatni bennünket. Utoljára talán a 19. század forradalmi időszakaiban volt ez látványosan jellemző, amikor a zene az európai művészi mozgalmak élén állt, szinte a „lelkűk” volt. Ezt a századfordulón egy újabb, ám merőben más természetű nagy hullám követte, az irodalomhoz hasonlóan és az évezredes európai szellemi aura elhomályosulásával paralel: a népi gondolat, illetve a népzene jelentősége nőtt meg, egy új, valójában elfeledett világra vonva az érzékeny szellemek figyelmét, s ez a jelenség már akkor az érzékek Keletre fordulását sejttette. Debussy, Sztravinszkij, Bartók és Kodály gondolkodása és műve ez, bár az elsőség Liszté és Muszorgszkijé. S az az érzésem, azért is érdemes a zenével behatóbban foglalkozni ebben a vonatkozásban is, hogy megtanuljuk újra ilyen szellemi-érzéki terekben, s a bennük megjelenő mozgásokban és rendben érzékelni, s nem kizárólag történelmi-politikai vonatkozásokban eligazodni és ítélkezni. A minőség más dimenziója mellett, így messzebbre, s talán épp ezek fölé pillanthatunk, s érthetőbb, vigasztalóbb is a látvány. Itt rögtön kapcsolódnék a bartóki gondolathoz, amit említettél. Azt hiszem ugyanis, hogy Bartók ebben a vonatkozásban azért is marad most már — akármilyen szempontból vizsgáljuk is — abszolút fontos metszéspontja a kultúrtörténetnek, mert ő az az ember, aki évezredek után végül is tudatosan, és a legtágasabb léptékben (bár magyar-centrikusan!) hatalmas lépést tett a világzene felé, afelé a világzene felé, amely a belátható történelem kezdetén — úgy tűnik — eredendően létezett: elemi volt, törvényszerű, rituális és sokszínű. Az archaikus kultúrák sorsain át a zene élete nyilván ugyanolyan szervesen alakult, mint minden más dolog, de ennek taglalása tárgyunktól túl messzire vezetne. Szeretném azonban mint a magam véleményét elmondani, (s ez nem hiszem, hogy visszavetí- tés, ez alaptörvényekből fakad), hogy az újkori (immár) „zeneművészetben” rendkívül pontosan és igazolhatóan tetten érhető az európai gondolkodásmód végleges elválása egy keleties gondolkodásmódtól, amely kb. a középkor végére tehető. Bartók az, akinél ez a két dolog is újra valamilyen módon, és nem felszínesen egymás mellé, sőt: egybe került, és elindult az a folyamat, melynek teljes közepében vagyunk most, hogy végeredményben vissza kell terelődnünk, szemléletünkkel újra be kell húzódnunk a keleties gondolkodásmód burkába, a teljes Egész tiszteletébe és vonatkoztatásába. (Nekünk talán könnyebb — elvileg —, mert vannak érzéki és egzakt hagyományaink.) Hiszen a világ mai gondjai olyan hatalmasak, hogy azokat egy partikuláris, kisarkított, győzni akaró, sőt legyőzni szándékozó gondolkodás — ezt a sokáig jól prosperáló európai gondolkodásmódra és fiaira értem — már nem tudja megoldani. Pontosan azt tapasztalom, hogy az összes civilizációs gond ebből fakad. Azzal zárnám ezt a gondolatsort, hogy meglátásom, vagy inkáb sejtésem szerint a most kialakulófelfutó történelmi korszakot szükségszerűen a keleti mentalitás fogja átszelle- miesíteni, mert őrzi még — és remélhetően meg is tartja — azt az egészben való látás- és magatartásmódot, azt az általános és személyes immanenciát és jóindulatot, amely nélkül nem lehet a mai problémákkal eredménnyel kecsegtetően megküzdeni. 362
