Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - TÓTH ÁRPÁD CENTENÁRIUMA - Tokai András: A porban heverő galamb vigasztalása (vers)
TOKAI ANDRÁS A porban heverő galamb vigasztalása „Meri meggyűlöltem létezésemet: madár, ha szállni nem tud, minek él?” (Garai Gábor: Galamb a porban. Életünk, 1985. 10. sz.) A véglet hívni, Uram, ezt teljes (tisztelettel sem tudom másképpen nevezni, csak úgy, hogy badarság. A vég, minit tudjuk, eljő. Galamb és büszke sólyom ugyamegy porban végzi. (A kérdés nem a vég, hanem a mikor.) Azt sem egészen értem, hogy a stílusok nagy mérlegelője mért épp a poros, galamb manírját választja tragoediás kérdése fölszinéül. (A macskákat meg, bevallom, végképp nem szívlelem, mióta a borotválkozás kényes mívelete közben egy harcos macska-példány olyan mély csíkokat karmolt kamaszkoromban izzadt mellemen.) — Miféle vigasz ez, barátom, — dohogja ön, idáig jutva ebben. Dorgálja tán, leckézteti az idősebbiket? Azt, aki egyrészt a KSH szerint a véghez közelebb áll, másrészt az ön korában már rég hírnévhez jutott? De hát tudom: nem hátra tekint az ember, aki a meredély szélére csúszott. S az emlősökön nevet a legotrombább madár. (írom mindezt vasárnap, míg szárnyas állatból készül az ünnepi ebéd, s a kertből kóbor macskák settenkednek felénk.) Hát ne hívja azt a véget ilyen poros galambul! Nem minden végítéletre üt pecsétet Sztambul. 359
