Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - TÓTH ÁRPÁD CENTENÁRIUMA - Láng Gusztáv: Csillagtól csillagig
ság helyett közelség, ellentét helyett a két szféra azonosulása), majd a szerelem vará- asos pillanata idézi élő az idő- és térijei* teljesség élményét: „Ö, millió sok éve már — emlékszel? — / Égitek s fájtak, — nem volt még föld, se ég, / Simítsa őket is kezed hüs ujja: / Ó, áldott gesztus, mellyel minden dolgok / Lététől létem csendesen eloldod, / S a végtelenben ringatózom újra!” A „dolgok lététől” eloldott létezés ismét „föld felettivé” és „időn kívülivé” emeli a teljesség visszanyert harmóniáját, az újra határozó pedig egy létezés előtti idealitásiba. A Mámorban a „vágy aranyhajója” is a végtelenbe tart, s „A map, a hold és mindem csillagok / Jönnek velünk..s ez a hajókép, mely „a hűvös, szűzi térben” ringatja a „lázat és bút” féledni akaró lelket, Az új tavaszra című versben is visszatér (1916). De még jónéhány képet, versrészletet idézhetnék ionnak igazolására, hogy ez a harmóniaélmény nem szünteti meg az őskép- jellegűnek mondott ellentétet földi s égi értékszféra íközött, csak — a századelő élmény-felfogásának megfelelően — egy-egy extatikus pillanatra áthiidaílhatónak, a csillag-távolit elérhetőnek állítja, ehhez azonban mindig a földitől, a véges voltában alantastól elszakadás képzete társul (röpülés, égen ringatózó hajó, úszkáló lebegés a végtelenben stb., melyek szintén mitikus ősképzeteknek tekinthetők). A Ll abban az értelemben folytatása és átértelmezése a (korábban felhasznált csillag-jelképnek, hogy benne ez az értékellentét tűnik el, oldódik fel, s az égi üzenet forrásának és befogadójának egyneműsége kerül helyére. A „szokványos” Tóth Árpád-jelzők már az indító vershelyzetben ezt készítik elő; a szelíd csillag remegő sugara emberi esendőséget, a lírai Én lelkületéhez hasonló hangoltságot idéz, s a „csil- lagfériy „halandó” volta (a 3. szakaszban) ezt az „emberszabású” jelleget teljesíti ki. Ugyanilyen — az „égi” órtákszférát devalváló, a „földivel”, emberivel irokomitó a csillagok magánya, árvasága, sírása — a megszemélyesítő formulák az emberiét érték- hiányos voltához basonítják a csillagvilágot, illetve ezt az értékhiányt vetítik ki kozmikus távlatokba. A Ll Tóth Árpád válságperiódusának záróverse is; az „égi” értékeket hiába ostromló riadalom higgadt a költeményben a hiány tudásává. Az Ú, Távoli. . . e válság- hangulatot átmeneti istenkereséssel próbálja föloldani, a Csillagász pedig a lét értelmére jelképesen rákérdező „csillagvizsgálat” után égi és emberi világ „kommunikáció-hiányára” döbben: „A csillagokban nincsen írva semmi.” A Li-ből hiányzik mind a kereső, mind a dilemnuatikus helyzet; a lírai Én érti az üzenetet, hiszen „Tanultam én, hogy . . . rokon elemekről ád hírt az égd fény”, és figyeli, megérti, „mily ős bút zokog ... a fény”. A Csillagász zárósora immár megfordítható: a csillagokba a semmi van írva. A jelzőismátlés is ezt hangsúlyozza: „Bús földünkkel s bús testemmel rokon / Elemekről ád hírt az égi fény”, ahol is az anyagi rokonság (elemek) másodlagossá válik a búban egynemű világ látomása mellett. Racionális pontosságú ítélet fogalmazódik meg a „rokonság” három összetevőjében: egyén (testem), emberiség (földünk) s kozmikus végtelen (égi fény). A magány és céltalanság fájdalmának ellenszeréi nincs hol keresni többé; a létezés fokozatosan táguló köréi elérték a megismerés lehetséges (és végtelen) határait. Ennek megfelelően a korábban ellentétként érzékelt őskép-párosok (ég — föld, csillag — ember) látszat-ellentétként lepleződmek le egy ugyancsak három tagból épített metafora-sorban: „Mily ős bút zokog 'a vérnek a fény, I Földnek az ég, elemnek az elem?” Az első két megszemélyesítés-párban .a korábbi ellentét él tovább — hogy a harmadikban azonosságuk váljék bizonyossá. Épp ily hármas szinonima-sor vezet a költemény záróítéletéhez: „Jeges, fekete és kopár terek”-en vezetett át a fény útja; „jégen, éjen s messziségen át” kellene egymásra találnia a „milljom árvaságának, hogy végül, a megtett út hiábavalóságának bizonyságaként hangozzék el a „köztünk a roppant, jeges űr lakik” zárómondat. A sor első két tagja még a korábbi üépíeien-fogalom jelölőiéként is felfogható; az űr e végtelent a semmivel azonosítja. A már korábban felhasznált képanyag ilyetén átértelmező kiegészítése a lírai magatartást is módosítja. A föntebb elégikus-meditatívnak nevezett lírai alaphelyzet Tóth Árpádra jellemző, elsősorban állapotot jelölő, m>ozgáshlányos igéi e versben is 351
