Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - TÓTH ÁRPÁD CENTENÁRIUMA - Lator László: A fordítás: birtokbavétel
munkássága elért egy olvasóhoz, egy szakmabeliség felé tartó kezdőhöz, aki én voltam akkoriban, s persze, az örökidő tudatával és hitével. . ami a költészet, az „irodalom” ... és ehhez erősítés kellett, igazi matéria, a legnagyobb tisztaság foka ... s ez volt Tóth Árpád is sok versével és sok „örök virágjával”, és meghatározó idők voltak azok ama kezdő számára. Nem történhetett másképp? Ugyan! Nagy szerencsénk, hogy ők voltak és vannak nekünk: Tóth Árpád, Babits, Kosztolányi a műfordítói életművével. . . s a többiek . . a többi, ebben, mindenkin magán múlik. LATOR LÁSZLÓ A fordítás: birtokbavétel 1. Köztudomású, hogy a magyar líra együtt született a magyar műfordítással. Nem olyan nagy szégyen ez, így kezdték a latinok is. Költészetünk nagy korszakaiban, megújulásaiban mindig fontos volt az idegen minta. Nincs mit szégyellni ezen se: a franciák, az angolok az olaszoknak, Petrarcának köszönhetik a maguk káprázatos reneszánszát. A követők néha jobbat is csináltak, mint amilyen a minta volt: Puskin vagy Lermontov jobb, mint Byron, Petőfi különb Béran- ger-nál, Tóth Árpád is a neki nyilván nagyon kedves másod- vagy harmadrangú francia szimbolistánál, Samainnél. De azért Tóth Árpád verseiben, megnemesedve, Samain is benne van. S rajta keresztül kétségtelenül beépült a Nyugat egymást követő nemzedékeinek verseibe. Az első nemzedéknek az idegen minta (leginkább a francia szimbolisták) nemcsak minta volt. Magyarul is meg kellett csinálni, kipróbálni rajta nyelvünk, formakincsünk lehetőségeit, erejét. Ez a késztetés mindig is megvolt, Balassiban csakúgy, mint Csokonaiban vagy Aranyban, de talán sohasem volt olyan heves és termékenyítő, mint a Nyugat idején. A Nyugat nagyjai szinte mindent felfedeztek, kipróbáltak, és a haszno- síthatót magukhoz hasonították. Nemcsak az újfajta költői látást, a gesztusokat, gondolat és érzés eddig ismeretlen merészségét, hanem a versépítés újfajta technikáját, a kifejezés, a megjelenítés azelőtt nem használt módjait is. A három nagy műfordító közül Kosztolányi volt a legléhább, legkalandosabb. Babits és Tóth aránylag kis műfordítói életművének szinte minden pillanatában érzik a választás, a hirtelen lobbanó vagy évek óta tartó szerelem heve. Az az érzésem, hogy költői és fordítói műveknek egy vérköre van. Szükségtelen is mondani, 344
