Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - TÓTH ÁRPÁD CENTENÁRIUMA - Tandori Dezső: Az eredendő vers-élmény nyomában
értéke van, oka ennek a múló idő, mely engem magamat is megkoptatott — emlékezetemben; mint műfordítói tevékenykedőt —, tehát kénytelen vagyok elővételezni a fordításokat, mert nem merek „a puszta” emlékre hagyatkozni; jóllehet az a hatás, bármi költői tevőlegességemben, irányadó volt. 3. Itt van hát a gyűjteményes kötet, s végiglapozhatom mintegy „saját múlt időmet”. Kevés darabja említhető ennek az együtesnek, amely ne lett volna egykor — üdvre — nagy közelemben; s oly korszakban, ami valóban erősítve elindító. Mindazonáltal: Tóth Árpád műfordítói életműve — az elbeszélő költeményt, azaz széphistóriát, valamint a prózai darabokat itt nem vizsgálva — korántsem hat a befolyásolás jegyében. Elsősorban a szépség keresése és vigasza, sőt, igazoló jellege vezethette — megbízásokon, kihívásokon túl — e kiemelkedő nagy magyarítót; és ezt a szabadságot a forditásos életmű szellős- sége, szinte „szent esetlegesség-sora” sugallatosan őrzi. Megdöbbent, mily kevés „számú” lapon alakult ki az a műfordítói oeuvre, melyet századunk egyik legjelentősebb ilyen teljesítményeként kell számontartanunk; s ha szabad volna effélét kockáztatni, mondhatnók: világméretekben is az egyedülállók között kell tudnunk Tóth Árpád ezen produktumát. 4. Az idő mit sem roncsolt anyagán; teljesen mindegy, hogy — divat, valóság; hit, kényszer; objektív felismerés vagy becsvágy? — három, talán négy évtizedenként újra „kell”, lehet fordítani szívünk világirodalmának költemé- nyes felét. Másrészt én itt a magam élményeiről szeretnék szólni; s arról el- sődleg, miként határozta meg — saját költészetétől vajon függetlenül-e? de most maradjunk ennél a munkahipotézisnél — eredendő versélményemet az Örök virágok számos darabja. „Emlékszem”: a középiskolai magyar órákra... szakköri foglalkozásokra ... az ötvenes évek derekán Tóth Árpád fordításában a világirodalom — akkor a tizenhat-tizenhét éves diáknak eredendően „modern” — alkotásai válhattak ismeretessé! Most, ha kötetemet hű sorrendben akarom követni, máris az Óda a nyugati szélhez tercinái kerülnek elébem; Babitsnak Az európai irodalom történetéből is „legenda” lehetett akkor a mi számunkra ez a költemény. S vajon nem idéződik-e egyik legszebb, leghíresebb sora ma is bármi „megfelelésre”, ez: „Késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?” Sőt, inkább arra kell vigyáznunk, vissza ne éljünk vele. Ennek a sornak, ily megfogalmazásban, akkora az evidencia-sugárzása. 5. Nem kezdhettem más mód, csak a személyes emlék adatolásával; és Kardos László Tóth Árpád-könyvét ugyanilyen említés illeti; meghatározó élmény volt az ötvenes éveknek szintén e „derék-idejéből”; olvasmány és tudományos kiindulópont. Ám az evidencia-tudat forrása még személyesebb mindig; s ehhez a versek — mert magyar versnek érződött számomra a Tóth Árpád által fordított művek java eredménye — és a műfordítói szeminárium-munka megannyi indító-motivációja, részlete, eleven mozzanata szolgált alapul. A „nyugati szél”, s még igen sok, ennél a kiemelkedő műnél jelentéktelenebb vers is beleivódott a költői emlékezetbe, és nyilvánvalóan meghatározó szerepet játszott abban, ahogy „számomra” a poézis képe — eredendőségként — alakult. Talán nem kell hangsúlyoznom, hogy a „klasszikus” kezdetek elsajátítása, átélése nem hatott végeredményben semmiképp sem gátlólag. Ez a szakköri, irodalomórái és szemináriumi képzés, éppen ellenkezőleg, a szellemi rugalmasság iskolája volt. 6. „Nyugati nyers Szél, ősz sóhajjá, vad!” Nem addig van, hogy ezt a sort 339
