Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - Páskándi Géza: Lélekharang - dráma, második befejező rész
szellem vajákosai, a márciusi intelligencia, holmi tollíargatólk, s hogy ebbe a derék nép maga fejétől sose ment volna bele! EZREDES: Ügy van, felség! Ha a népnek magadjuk a büntetlenség illúzióját s biztosítjuk, hogy különösebb bűntudat nélkül élhessen — számíthatunk rájuk. A nép ujjong, ha azt mondják: nem vagy felelős semmiért! Imádja, miint a gyermek, ha feledik rosszaságát. Sőt így maga is feledni akarja. Hajlandó akár egyezkedni is — feledvén 'a vért. ( Csend.) CSÁSZÁR: Akárhogy is . . . A maga szerezte vallomás semmire se jó, kapitány! KAPITÁNY: Nem értem, felség... (Sápadt.) CSÁSZÁR (Merően ránéz): Kicsinyíti a vétküket, és nem nagyítja, kapitány! (Kis csend.) Most még jószándékú igyekezetének tudom ibe ezt a súlyos tévedést. Ha rosszhiszemű lettem volna, most azt mondom: menti a nemzetét. Holmi szoknyába bújtatja az osztrák-ellenes bűnöket! Az indulatot, amely császára ellen fegyvert fagott. Mert a döntő többség ott mégiscsak ezt cselekedte. A Monarchia ellen! Ezt akarta maga holmi féltékeny- ségi drámaként feltüntetni? (A kapitány arca egészen jakó. Csend.) Hát írassa át! Vagy írja át maga... És egy szó se legyen benne arról a fesüett lányról... A hazafias szabók érdekelnek! Az urak után most rajtuk ilesz a sor ... Mert ők sem voltak ártatlan bárányok ebben a gyilkos háborúban. (Kis csend.) KAPITÁNY: Mélyen igaza van, felség. S csak annyit bátorkodom megjegyezni: 1853-at írunk . . . Négy év telt el 49 óta. Tálán apránként enyhítenünk kéne ... CSÁSZÁR: Enyhítsenek ők! A bűnösök! Hagyjanak abba minden mozgást! És ha most nem nézném, kinek a tanítványa, kapitány úr, ha nem volna legjobb tanácsosaim egyikének a barátja, most mondanék valami visszavonbatatlant. (Kimegy. Csend.) EZREDES: Most már hiába eszi magát,, kapitány. Inkább azon törje a fejét, miként lehet az, hogy Libénydről még az osztrák szobatársa sem tett terhelő vallomást . . . Pedig ilyenkor mindenki igyekszik akár hazugságok árán is jó pontokat szerezni. KAPITÁNY: És a tót asszony se mondott semmi terhelőt, pedig mi még azt tanultuk, hogy Bécs mindig számíthat nemzetiségeire, ha Pest ellen kell felajzani őket. . . EZREDES: Semmi sem éppen úgy igaz, kapitány ... Ha pesszimista vagyok, úgy magyarázom mindezt: lám csak, felül tudták emelkedni a szűkös érdeken, és szövetkeztek. Ha optimista, úgy azt mondom: Libényi néma volt és magányos. Senki sem 'tudott róla semmi terhelőt, innen van az, hogy nem árulhatták el. És én szeretek optimista lenni, kapitány. (Kis csend.) KAPITÁNY: Igen, magányos volt, megbizonyosodtam. Furcsa érzésem volt véle szemben. Itt állunk .mi — valamennyien, katonák, civileik, szólnak a trombiták, megy előre a hatalmas gépezet... és ott a bástyán egy szál ember egy szál késsel jön felénk ,a mérhetetlen túlerő ellenében .. . mintha egy fecske halálraszántan nekimanne a napnak, a nap forró pajzsának . .. Egy denevér a hold hideg mellének, a réz mellvértnek ... egyszál magában ... szemben a sötét vagy fényes végtelennel.. . (Az ezredes csak bámulja. Mint aki nem akar tanúja lenni a másik titkának, szótlanul kimegy. A százados nem veszi észre.) És én katona létemre ... kard létemre, ágyú létemre egy tűt fenyegetek, egy ollót, egy karika cérnát.. . (Lehajtott fejjel kimegy.) (Világosság Libényi cellájában. A Tömlöcőr bevezeti Hildát. Fekete nagykendőben van. Libényi felnéz.) LIBÉNYI: Miért jöttél, Hilde? Miért? HILDE: Muszáj volt, édesem, muszáj . . . (Simogatja, a férfi elvonja fejét.) LIBÉNYI: Niem hallgattál Magdára, Hilde, átkozott légy . . . HILDE: Ne átkozz. A császár nem halt meg, te sem hallhatsz meg. LIBÉNYI: Vigasztalni jöttél? Úgyis kivégeznek. És azt is akarom. Hány éviig voltam néma? összeszorított szájjal éltem 'közöttetek. Tehetetlenül. (Meglágyul.) Elfáradtam a sok fecsegő 'között, Hilde. Oda akarok menni, ahol a némaság erény. Nem is erény, több, más. Mert ott egyetlen törvény ez a némaság . . . Oda . . . Ott senki sem néz majd idegennek, csak 317
