Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - Páskándi Géza: Lélekharang - dráma, második befejező rész
MAGDÖ: Hogy mi lesz most már hozzám méltó s mi nem. Én most már abba ikell haggyiam. ezt a mostani életemet. Ha az én öcsém megihal... én nem vágtatok többet jópofát semmiféle úrnak. Ne mu- togajssanák, minit a bazári majmot, hogy ez annak a nénje! Szóval gondolkodtam. . . mindenen gondolkodtam . . . HANSI: Miféle mindenen? MAGDÓ: Azon is, amit néked mondott a vallató. HANSI (ingerült lesz): Mit kell azon gondolkodni! Ha téged csak egy újjal is bántanának, ón a császárig megyek! Neki mondom meg, miket csinálnak a hivatalnokai! Ne félj, ő majd elhúzza a nótájukat ... Ez ifjú, 'és jó császár lesz belőle! MAGDÓ (fejét ingatja): Egész éjjel nem tudtam aludni. Gondolkodtam, csak gondolkodtam. Ha már az ón szerencsétlen öcsém ezt itette, nem csinálhatunk az ő egyetlen nyomorúságából három vagy imég több nyomorúságot. Mert az enyém biztos az lesz. És mellettem a te életed is az lenne, Hansd. (Majdnem nyugodt.) (Kis csend. Hansi sárga lesz, megragadja.) HANSI: Hazudsz! Hazudsz! MAGDÓ: Miiént hazudnék? Eressz! Örült vagy! HANSI: Az is vagyak! Teneked van valakid, Magdó! Neked kapóira jött ez az egész! Kid van neked, Magdó? MAGDÓ: A Jézusom, az van! A Jézusom! HANSI: Kalapos Jézusod! Valami nagy úr, akiinek most az árnyékába húzódhatsz, mert félsz, hogy én nem nyújthatok néked menedékeit! Valami nagy úr szeretője lettél! MAGDÓ: Nincs senkim! Senkim! Csak ez a nyomorúságom! Meg az, hogy élni akarók! HANSI: De kivel, Magdó, kivel! Vélem fogsz élni, vélem! (Tépi a ruhát róla.) Vagy megöllek! Megöllek! MAG DÓ: Segítség! Eressz! Gyilkos! Gyilkosok! (Elrohan. Potaeskáné és Gerzson, félig-meddig levetkezve, bebuknak. Gerzson az útjába ugrik.) GERZSON: Mi fölyilk itt ?! POTACSKÁNÉ: Ereszd, intézzék a dolgukat! Ereszd! (Letépi a karját a kárpitosról.) HANSI (fúj egyet): Most már látom, mit kell csinálni véle. (Kimegy.) GERZSON: Ez nem tréfa, az úristenit! Nem tréfa! (Kapja a kabátját. Utána.) POTACSKÁNÉ: Ne avatkozz bele! Az ő dolguk! Ne! (Utánuk fut.) (Villanásnyi sötét után a fény a vallatószobán. Máris siet be a Vallató. Nyomában Hilde, aki könyörög. Hasa már nagy. Szemre úgy a hetedik és nyolcadik hónap között járhat.) HILDE: Ó uram, azt akarom legelébb mondani, hallgasson meg ... ez az ember engem akart megölni, nem a császárt . . . Azért vette a kést. . . (Sír.) VALLATÓ: Persze, összetévesztette a császárt véled, a nagy hasaddal. HILDE: M'egllehet, őrült volt, uram. Az ilyet nem vehetik 'komolyan! Az urak meg miagyamberek. Nagy elméjük van. Hogy is adhatnák magukat odáig, hogy egy szabói egényt komolyan vegyenek?! VALLATÓ: Honnan tudod, hogy szabó- legény, hátha álruhás királyfi! Honnan tudod! ? HILDE: Sőt — még császári szabó szeretett voilna ő lenni, nemhogy kést emeljen ,rá . . . az csak valami hibbantság lehetett, kegyelmes uram. VALLATÓ: Akkor egy őrültbe voltál szerelmes ? HILDE: Komoly volt. Azt hittem, az ilyen nem hagyja cseriben 'az embert. VALLATÓ: De cserben hagyott! A saját őrültségébe volt szerelmes, nem beléd! HILDE (zokog): Én azt hittem .. . azt. . . VALLATÓ: Ne sírj! Akkor sírtál volna, mikor összeadtad magad egy gyilkossal. De hagyjuk ezt! Figyelj.! Találkozott Li- bényi grófiakkal, bárókkal? Effélékkel? HILDE: Ügy hiszem, soha, uram. VALLATÓ (gúny): Hát akkor ki súgta néki, hogy kést emeljen koronás urára?! A Sátán? HILDE: Az meglehet, az meglehet... Nem a császárra, ránk haragudott ő . . . rám, Hansira, meg a nénjóre is . . . (Kis csend.) VALLATÓ: Ki tanított meg téged hazudni, 'te asszony? HILDE: Megesküszök, uram! VALLATÓ: Ravasz parasztész... mire esküszöl ? HILDE: E gyermekre, egyetlen gyermekemre, uram. 303
