Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - Páskándi Géza: Lélekharang - dráma, második befejező rész
gyünk. Bánhal, ahal segíteni 'lehet.. Szilágyiak, Liilbényiek... De akkor segítsenek! Ki, 'ha nem maguk? Nem ©gyedül végzem a munkámat. Nem végezhetem egyedül. Felettem sokam vannak. Ellenőrök. Minden léptemet fürkészik. De mi — legalább mi ne csapjuk be egymást. (Kis csend, Magdó fürkészi, de nem feltűnően. Sőt — leplezve.) Nem szód? MAGDÓ: Miit szóljak, uram? Már any- nyifölé vagyunk, egyik se tudja, kicsoda a másik. Hagy közbe’ mi lett belőle? Csáfkvár se tudja, mi lett Bécsben Libé- nyi Magdolnából! (Kis csend.) De én megértem, uram ... (A tiszt felrántja az ajtót. Senki. Szépen becsukja.) KAPITÁNY: Féltékeny volt magára az öccse? Nagyon fontos, kisasszony! Ne szégyell je, ha igen ... ne szégyellj© ... (Lehalkítja hangját.) Életek százai, ezrei függhetnek érttől... Ha öccse őrült — egy őrült merényletét nem lehet a népen megtorolni. . . Érti ? Maga elég okos . . . sőt ravasz is ahhoz, hogy megértse . . . De aztán felejtse el gyorsam, amit most mondtam! Sőt azért sem lehet a népet felelősségre vonni, ha valaki féltékenységből akar gyilkolini . . . érti már? (Kis csend.) MAGDÓ: Azt hiszem . . . értem ... de ő igazából nem gyűlölt senkit... senkit. .. szerette ő az embereket... az embert.. . Csak... KAPITÁNY: Csak? MAGDÓ: Nem tudta . . . vagy nem akarta kimutatni. Titokban szerette az én öcsém ezt az árva emberiséget, uram! (Szeme könnyes.) KAPITÁNY (kitör): És a császár nem ember ? MAGDÓ: De, Őfelsége is ember. Nagy emlber őfelsége. KAPITÁNY (lecsap): Akkor az öccse mért gyűlölte ?! MAGDÓ (Kis szünet után): A szégyen kínozta őt, uraim. Én még soha senkit nem láttam, aki úgy tudott volna szégyenkezni mások helyett. .. szégyenkezett az én- helyettem is . .. (Szemét törölgeti, őszinte.) Tán az egész világ világ helyett is. Szégyeliite, hogy félünk. Szégyellite, hogy miindenkümefc szégyene van. Miég a Hilde szégyenét is ő szégyellite. A Hamsáét is tán ... a GerZsanét ... a Potacskánéét. . . (Körülmutat.) Az én öcsém minden szégyent le akart mosni. Mindenkinek az arcáról... Pedig 'hát ez butaság! Ö nagy buta volt... Nagy buta... KAPITÁNY: Miért butaság? MAGDÓ: Mert hát mi a szégyen? Egy nagy semmi, uram. Ahhoz képest, hogy élni kéll. Az élet is egy nagy szégyen, uram. Látja, a ikő nem tud beszélni. Szégyene sincsen. A ikő kinevetne minket a szégyeneinkért. Azért szégyelljük magunkat, mért mi vagyunk kevesebben . . . nem a kövek, ákik nem tudnak beszélni.. . A kövek többen vannak, mint mink ... A levegő s a porszemek is többen vannak . . . Hát szégyelljük előttük a beszédünket, mert kicsik vagyunk ... Ök pedig kinevetnek! KAPITÁNY (szinte zordul): A kövek . .. Miért nevetnének ki minket a kövek? MAGDÓ: Mert mi azt mondjuk: ott a hazánk . . . arra . .. őneki mindegy, hol a hazája . . . ő nem tud beszélni ... A kő kikacaigna minket, hogy mi a falunkról énekelünk, vagy a városunkról. . . Minek ahhoz énekelni, hogy éljünk. . . ahhoz hallgatni, töprengeni is elég ... Mint ahogy Libényi János hallgatott... De minek még töprengeni is? Én megmondtam Jancsinak, ezerszer . . . (Könnye szivárog. Felnéz. Kis csend.) Elenged? (Csend.) KAPITÁNY (színtelen hangon): Elmehet, kisasszony. MAGDÓ: Asszony vagyok. Titokban már a Hamsával egybekeflitümk. Még régebb . . . csak Jancsi nem tudja. Asszony vagyok, uram. KAPITÁNY: Minden jót, asszonyom. (Magdó kimegy. Kapitány keze ökölbe szorul.) Ostobák! Ostobák! . . . (Ezt halkan maga elé.) (Belép a Vallató, a homályban áll.) VALLATÓ: Látom, nem boldogul honfitársaival, kapitány. Vagy talán nem is akar boldogulni? KAPITÁNY (vigyázzba merevedik): Alázatosan . . . VALLATÓ (szavába vág): Megengedtük magának, hogy mint honfitárs a honfitársat, minit magyar a magyart — hallgassa ki őket... Ez nagy előny lehet, kapitány. De eredmény sehol! Pedig feltehető, hogy magával bizjalimiasiabb tud lenni, minit vélem vagy az ezredessel! 301
