Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - Bulat Okudzsava: Találkozás Bonapartéval (regényrészlet, Osztovits Ágnes fordítása)
— Ott voltam — rebegi.' — Már mindennek vége rvolt, minden lezajlott, már a fekete /kocsikra dobálták a halottakat, de még mindig nem tudtam sem gondolkodni, sem kételkedni, aztán ott a Baikarasz-tónál... — Hol?! — kiáltottam élesen és szigorúan, mintha hazugságon kapnám. — Maga ott volt?! — Ó, Istenem — hadarja —, ott voltam, de ha ez önt elkeseríti! Falábamra nézek, melyet az ispotályban kaptam, s mely most már életem végéig szolgál, úgy ikopogdk vele a padlón, akár a Bakarász-tó jegén, ahol ezredem élén menekültem, míg az égbe nem emelkedtem oly könnyedén és varázslatosan, hogy ki sem akartam nyitni többé a szemem ... — Az uralkodó kíséretében voltam — folytatja —, és képzelje, megrepedt a jég, s egy úszó jégtáblán, a tó közepén egy sebesült orosz tiszt feküdt. Hogy nyögött-e vagy segítségért kiáltott, már nem /emlékszem. Az uralkodó biccentett felé, a két fiatal adjutáns rögtön ledobta /magáról a ruhát, bevetette magát ebbe a szörnyű vízbe, odaúszott a jégtáblához, és kilökdöste a partra.. . A sebesültnek szétlőtték a lábát. .. — Micsoda vakmerő fickók! — mondom közönyösen. — Csak azért, mert ő biccentett? ... — A kezem remegni kezd. — Az egyik adjutáns tüdőgyulladásban meghalt — mondja az intendáns, és nem veszi le szemét falábamról —, a tisztet pedig, akiről kiderült, hogy tábornok, orvoshoz vitték. Aztán, mint később megtudtam, az /oroszok kiváltották. A császár biccentett, és eldőlt a sorsom: Micsoda szerencse ... Valaki mégiscsak fontolóra vette, mit miért, és mellettem döntött. És két fiatal adjutáns égő tekintettel a jeges vízbe vetette magát, én pedig úsztam, nem sejtve, mit tartogat számomra a Gondviselés, fúsztam, egyre úsztam .. . — Ön volt? — kérdi suttogva Pastoret úr. — ön? — Nem — feleltem könnyedén —, méltatlan volna, ha azt akarnám megszolgálni az önök .császárának, hogy egyetlen /biccentésével visszahozott a halálból. — De miért? — csodálkozik. — Hisz ez majdhogynem kitüntetés! — Nem — mondom —, más volt a szerencsés, mit tegyünk? ... Ne felejtse el, uram, hogy én meghívtam a maguk császárát. /Pompás ebédet kap, megpihenhet. Lelkes .tanítványa vagyok. Ne feledje! Irgalmas Istenem, elindultam feléd azon a jégtáblán, d-e ezek megmentettek /engem! Megmentettek, vesztemre. Ha a /császár elkerül, úszhattam volna a színed /elé. Ha nem a Bakarasz-tól felé jön, én a veled való találkozásra készen kerengek a Zöldes jégtáblán... Szóval az adósa vagyok, és bármit teszek is, aljasság, melyért saját pusztulásommal sem vezekelhetek. Miért engedted, hogy az uralkodó biccentsen? Én úsztam volna, a számvetéssel mit sem törődve, halott szláv vitézként, aki már veszélytelen, hisz nem képes bosszúra, sem nagylelkű megbocsátásra ... Miért mentettél meg /engem? De /ha már megmentettél, iki is választottál... Ahogy ezt írtam, úgy botladozott a toliam, áhogy jómagam. Hívom Kuz- mát, ezt a sótánfajzatot, hogy hozza a Valeriánfőizetet, de nem egy kanállal, egy egész pohárral! Megiszom, tollat ragadok. Nem megy. — Várnia kéne — okít Kuzma. — Mire várjak, Kuzma? Miféle gyönyörökre? ... Le kell ezt írnom Tyámosának, hátha őt is várja a maga jégtáblája ... Nem, Patoret úr, nem én voltam, nem én! ... (Osztovits Ágnes fordítása) 22
