Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Páskádi Géza: Lélekharang (dráma I. rész)
Látod, én se csinálok pulyát a kárpitossal. HILDE: Mert megvert. Mondta Jancsi. MAGDÓ: Mert féltéssel van irántam. A szavával megegyezik velem, hogy eltűr ezt-azt, de a lelke sajog. Fáj a lelke, hogy beleegyezett valamibe. Ezért. HILDE: Csak tudnám, mi a titkotok? MAGDÓ: Nem való az néked. Mink hamar akarjuk összeszedni magunkat. Nagyon gyorsan, Hilde. HILDE: És ezért ver, mert te lassú vagy? (Naiv.) MAGDÓ (majdnem elmosolyodik): És ha megvert? Az verjen, aki szeret. Isten is megver, mégis szeret. Tán olyan üsssön, aki gyűlöl? Attól fél se veszi az ember. Vagy ha felveszi — visszasújtja. HILDE: Hencegő ember ez a kárpitos. MAGDÓ: Csak a szája jár. Nékem elhiheted: nem olyain a kandúr, ahogy dorombolja. Szóval mi összekuporgatjulk a pénzt. Meg anyáinak tál is kiveszem a részem. Hansi is az övét. De ti még sehol se vagytok, Hilde. Az istenre kérlek, ha nem tudlak lebeszélni. . . (Elhallgat. Hirtelen.) Félek. HILDE: Mitől? Kitől?! MAGDÓ: Tőle. Te Hilde, Jancsi engem okál mindenért. Érted, engem és Hansit. HILDE: Mi közötök hozzá? MAGDÓ: Amikor ti összejöttetek . . . már úgy... mi is akkor jöttünk össze az enyémmel. (Kis csend.) HILDE (arcán fájdalmas gúny): Ügy érted, hogy Libényi úrinak a ti példátoktól jött meg a kedve ... úigy érted ? MAGDÓ: Dehogy! De érezte, hogy egyedül marad, egészen egyedül... Azt mondta nékem: úgy érezte akkor, hogy a testvére elárulta. Bolondság, gyerekség. Hiszen hát egyszer csak férjhez kell menni, Hilde ... Ezért ha most nem tudlak lebeszélni ... örökre meggyűlöl engem ... Hansit ás tégedet is, Hilde! (Csend.) Ígérd meg, édes lelkem. HILDE (kihúzza magát): Mondd meg a hírre-névre áhítozó szabómester úrnak, mert tudom, mi szeretne lenni... mondd meg néki: ha ő gyermekgyilkos akar lenni, legyen, de én nem leszek... ezt üzenem ... (Szemébe könnyek gyűlnek. Elsiet. Magdó áll, majd gyorsan utána indul.) (A szabómühelyben világosság. Belép a mester, a bástya felé pillant.) MAYER: Hilde! Hova tűnt ez a lány? Valaki betörte az ablakot... kővel... csak tudnám, miért. (Ezt maga elé. Míg beszél, a bástyán áthalad a császár egyedül. A tisztek csak kicsit később sietnek utána. Már el is tűntek.) Kedves gazdám! (Ezt a császár után.) Nem láttál valahol egy üvegest? Egy szegény tót alattvalódat. .. (Enyhe gúny.) Ha nem, újság is jó lesz . .. friss hírekkel. . . (Indul, hirtelen megtorpan. Távolból üveges hangja, mint valami múgatás.) ÜVEGES: ABLAK! AAAABLAAAK! MAYER: Távéiból jönnek, hangijukat előre küldik, mint a vihar ... (Figyel.) Hol lehet? Amíg ideér ... Na elment. (Előveszi az újságot. Hátramegy. Máris jön visz- sza, leül, végigsimítja homlokát.) Kibírja a következő üveges jöttéig. Ó Isten! Hogy vonult azon a bástyán ... ezt a gőgös biztonságot ..., hogy ő végig mer menni a bástyán egyedül.. . ő — a birodalom ifjú ura ... Itt pisszanni se mer már senki.. (Jön Libényi.) LIBÉNYI: Szólított, mester uram? MAYER (mint egy gyerek, akit rajtakaptak, ijedt): Én? Dehogyis. Semmit. Csák motyogok itt. Hildát kerestem ... meg egy ablakost... Mit néz? (Libényi hátul az újságot bámulta.) LIBÉNYI (zavartan elkapja fejét): Betört egy ablak. MAYER: Kell egy üveges. Hilde hol van? LIBÉNYI (megdermed): Hogy hol van? MAYER: Ügy értem, nem láttad? LIBÉNYI: Nem, uram. Azt az öltönyt kivasaljam? MAYER: Üjábban rákapott a bástyára. Biztos a császárt várja. LIBÉNYI: Kivasaljam? MAYER: Ráér. (Mint aki beszélgetni akar.) Láttam imént a császárt. Azért elég felelőtlen alattvalóival szemben, hogy testőrök nélkül indul el. Mintha nem félne semmitől, senkitől. Meg hogy lássuk: őt szereti a nép. Népe bízik benne és ő bízik népében. Akik veszélyesek lettek volna rá, azon kevesek már rég nem veszélyesek... (Kis csend. Libényi nem néz rá.) A nők egyáltalán odavannak az egyenruháért. Hilde is ott lehet. LIBÉNYI (feszült): Nem láttam Hűdét. 218
