Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Emberi környezet - Küzdelem az immunreakcióval (regényrészlet)
idézett egy régen elfelejtett epizódot az életemből, ami még hátravolt, azt elintézte maga az epizód, lassan, fokról fokra haladva átfúrta a feledés kérgét s én néhány nyugtalanul (töltött éjszaka után megtudtam, hogy kettőnk közül Gabi emlékezett jól, mivelhogy neki nem kellett megküzdeni azzal a kísérteties valamivel, amit mozgó immunitásnak nevezek. Fölhívtam, mindenekelőtt bocsánatot kértem tőle, hogy kételkedtem memóriája megbízhatóságában. — Ó, semmi, semmi — hárított el nagyvonalúan. Kíváncsiságom ösztönzésére legközelebbi találkozásunk alkalmával megpróbáltam újabb adatokat kiszedni belőle apámról. Éhen maradtam. — Apád nagyon szeretett, a maga furcsa, gátlásos módján, s azt is elárulhatom, hogy sokat várt tőled. Ahogy említettem volt, idestova harminc évig nem gondoltam apámra, legalábbis pályám alakulásában játszott szerepére.A Gabi fölriasztotta emlékek szépen elfeküdtek volna a (haszontalan emlékek tárolójában, csakhogy megérkezett Pestre Blázsiik (Karcsi, egyetemi éveim bizalmas barátja, akit beavattam •terveimbe, aki tudott sikeres vagy sikertelen vállalkozásaimról, s aki előtt vágyaimról sem restelltem beszélni. Mindketten Pécsett végeztünk s gyakorlatilag ugyanakkor helyezkedtünk el Pesten, ő az apja protekciója segítségével, én az Állástalan Diplomások Országos Bizottságához voltam kénytelen fordulni, az juttatott be a statisztikai hivatal egyik leányintézetébe, havi nyolcvan pengő fizetéssel. Karcsi 1939-ben emigrált New Yorkiba, zsidó feleségét mentette ilyenformán a rá váró megaláztatásoktól vagy rosszabb esetben a haláltól. Nem ez volt az első találkozásunk, tíz esztendővel ezelőtt már hazalátogatott. Szokott tapintatlan módján, amiben a szeretetnek nagy szerepe volt, éjféltájban vert föl álmomból, hogy azonnal találkozni akar velem. Felöltöztem és taxin behajtattam az Intercontinentalba. Három óra tájt feküdtem ágyba. Amennyire bosszankodtam az éjjeli telefonhívás miatt, annyira megörültem neki magának, kezdetben csak azért, hogy bizalmasan beszélgethetek valakivel, akiihez szoros érzelmi szálak fűznek. Ez volt az első reakció. Az éjszakázást nehezen bírom, így semmi különös nincs abban, hogy csak harmadnap jutott eszembe, itt az alkalom, hogy apámról megtudjak egyet s mást, azaz kiegészítsem azt, amit Gahi ébresztett föl bennem. Sokat írtam apámról, tehát sokat foglalkoztam vele, és mindig az én sajátos szempontomból ítéltem meg minden cselekedetét, gondolatát, egész viselkedését. Hála — vagy éppen nem hála — Gabinak, most nem a szerepe izgatott, hanem a személye. Ezen az estén se vendégei nem voltak, se a cigányzene, sem a nyilvánosság nem zavart, inni épp eleget ittunk, hogy a gátlásaink föloldódjanak, a hangulat kedvezett, tehát apám felől kérdeztem (Karcsit. Karcsi nagyon szőke, föltűnően fehérbőrű, nefelejcsszín szemű férfi volt, kifogástalanul beszélt (magyarul, (bár aki először hallotta, némi affektáiásra figyelhetett föl, mert egy kissé gomibócosan ejtette a szavakat, de ez nem amerikai hatás volt, mindig így beszélt, mindig lassan, mintegy keresve a szavakat, válogatva közülük, de nehezen jutva döntésre. Olykor, sőt (gyakran, ezt a tétovának látszó keresgélésit meglepő csattanóval fejezte (be. Harminc évvel pécsi d'iákoskodásunk után megvallotta, hogy írónak készült, verseket írt, de miután néhány napi fektetés után elolvasta őket, valamennyit lelhúzta a vécén. Kérésem után hosszan, fürkészve nézett rám, mintegy az ellenállásomat latolgatva, aztán hirtelen a következő kijelentéssel döbbentett meg: 7
