Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 12. szám - Kovács István: Mladen Markov: Bánáti vicinális
KOVÁCS ISTVÁN Mladen Markov: Bánáti vicinális Olvasóijesztő Markov magyarul megjelent könyvének címlapja. Mintha a marcona puskás alakok a hóval befútt térségből ellenünk bontakoznának ki. Nem a kép meg- komponáltsága riaszt, hanem a sugallata: ismét egy háborút felidéző kötet. Szerencsére, annyira ellentétben áll a felénk menetelő partizánokkal az álmatag, békés cím, hogy önkéntelenül is belelapozunk a könyvbe ..., s aztán nem tudjuk letenni... Ha nem berzenkedne ellene a nyelvünk, a cím alá írhatnánk kiegészítésül: háború belülnézetből. Mert elbeszélései erkölcsi hitelességének igénye arra ösztönzi az írót, hogy ne csak szerb, hanem magyar, német, zsidó, szlovák, román szemmel nézze és lélekkel érzékelje e sajátos történeti tájrész háborús eseményeit. Hogy pontos fogalmat alkossunk magunknak a cím tartalmáról, érdemes elolvasnunk a Magyar Néprajzi Lexikon Bánság (németül: Banat) címszavát. A Maros, a Tisza, a Duna és az erdélyi hegyek által közrefogott vidéknek —, amely etnikailag szinte egész Európát megjelenítette — a trianoni békével az SHS-államhoz került területén játszódnak Mladen Markov történetei. Legalábbis térben. Mert a lelki elbizonytalanodás nyomasztó krónikáit tartalmazza ez az elbeszéléskötet. Ebből következik, hogy semmi sem egyértelmű: az ellenálló hős megtört besúgó lehet, a hitlerista tisztet humánus gesztusra sarkallhatja kételye, a kitelepítendő Peter fater iránt pedig nemcsak az író érez lassan feltámadó részvétet... Markov A kísértetek és szerzetesek című elbeszélésében a megtorlás helyénvalóságába vetett hit kialakulását és kiüresedését írja le. A megcsalt szerelmes különös módon áll bosszút hűtlen kedvesén: feladja őt a náciknak. Ezért a háború végén kivégző osztag elé kell(ene) állnia... — ráadásul elárult szeretője falujának kultúrotthonában: „... a nőt bevezették. Két katona támogatta, mert tántorgott, és biztosan összeseit volna, ha nem fogják a hóna alatt. Alig állt a lábán. Neki támasztották annak a díszletnek, amelyen a távoli falusi templom látszott. Egy pillanatig még talpon maradt, és úgy tűnt, hogy az ügyet gyorsan és zavartalanul intézzük el, de amikor a katonáink félreálltak, a nő megroggyant, a szeme kifordult és elájult. Esés közben a körme vagy a derekán lévő öv beleakadt a díszletbe, és eltépte, olyanformán, hogy a díszlet úgy lógott ott, mintha kiöltötte volna a nyelvét. Minden kezdődhetett élőiről. Vizet hoztak, magához térítették az áruló nőt, de amikor látták, hogy nem áll meg a lábán, támlásszéket toltak alá. Onnan is lecsúszott. Erre odakötözték. A parancsnok tüzet vezényelt. Így végeztük el a dolgot. Egy titkot azonban el kell árulnom: én nem lőttem rá. Nem bírtam. Amint behozták újra magam előtt láttam azt a szobát, vakító fényben, aztán a nő szobrát is meg a múzeumi szobrokat. És így sorban tovább. Főleg, így ebben a fényben, az átlátszó hálóingben maradt meg az emlékezetemben. Nem tehettem az istennek se. Abban a hangzavarban, félelmetes dörgésben és ködben, ügyesen, hogy senki se vegye észre, kivettem a golyót a csőből, és a zsebembe csúsztattam. Ma is őrzöm.” Azokat, akiket Markov — immáron jó másfél évtizede — az elsők között próbált emberként belülről feltérképezni — (a megértés nem egyenlő a megbocsájtással, s még kevésbé ia felmentéssel) — addig fehéren-feketén ítélték meg, illetve el. Ha a politikai ítélkezés mechanizmusa valamely műben indokolatlanul egyedül követendő moráliá válik, a mű erkölcsi és művészi hitelét veszíti. Abban a „hangzavarban... és ködben” Markov azt tette, amit a Kísértetek és szerzetesek narrátor-katonája; igyekezett felidézni a II. világháborúban egyik pillanatról a másikra ördöggé váltak egykori emberi vonásait — még ha csak reflexeikből is. Felidézni és rekonstruálni. Látszólag oly könnyű remekművet írni. (Európa, 1986). 115^»
