Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 12. szám - Fitz Péter: A magyar textil kalandjai (1968-1986) II., befejező rész
szokatlan: az Alkotóműhely évkönyvei — tanulmányokkal, fotókkal, vitákkal — igen széles körben váltak ismertté világszerte. Ezen túlmenőleg a hazai és külföldi kiállításokon (Graz, Hamburg, Aalborg, Helsinki, Tunis, vándorkiállítás Franciaországban, Lódz, Berlin stb.) a Velemben készült alkotások meggyőzően járultak hozzá a műhely híréhez. Harmadjára pedig; 1979-től évente vettek részt külföldiek, nem csak mint látogatók, hanem mint teljes jogú alkotók. A névsor is előkelő: Hansi Hubmer és Doris Hinz Ausztriából, Veerle Rocquart és Marc Van Hoe Belgiumból, Gyöngy Laky (USA), Antonella Padovani Celada (Olaszország), Marisya Lewandowska (Anglia), Ulla Paakunainen (Finnország), Marjan Derksen (Hollandia), Emy Hauch Andersen (Dánia). Ez a három tényező együttesen produkálta azt a külföldi elismerést, felismerést, hogy a textilművészetben egyedülálló vállalkozás működik Velemben. A kísérleti textil területén együttesen fellépő művészek műhelye nem csupán egy munkalehetőség, de vitafórum is, és a hozzá kapcsolódó gyűjteménnyel és dokumentációval párosulva pedig egyedülálló intézmény. Ez abból a szempontból is lényeges, hogy az ilyen fajta művészi tevékenység során nem csak a konkrét tárgyak jelentik a végeredményt, hanem az alkotófolyamat szellemi és képi lenyomatai is számottevők, ezt pedig csak egy múzeum tudományos lehetőségei tehetik megőrizhetővé. A külföldi kiállítások, a Nemzetközi Minitextil Biennále és Velem együttes hatása a 80-as évek első felében érte el tetőpontját. Ez a körülmények különös fintora, hiszen ekkorra a külvilágban az új textiles mozgalmak hullámai már lecsillapodtak. Ebből a szélcsendes állapotból tekintve Magyarország volt az egyetlen hely, ahol még erőteljes mozgást lehetett érezni. Pontosabban fogalmazva, az információs késések miatt, kívülről tekintve úgy tűnt. Ugyanis ekkorra jutottak el a magyar kiállítások, kiadványok és személyes kapcsolatok az egzotikumon túli megismerésig. De a magyar textil belső viszonyai megváltoztak, a zsákutca végére is elértek, továbblépési lehetőség pedig már nem mutatkozott. Ezt a hatást, ezt a folyamatot olyan események jellemzik, mint például a nem különösebben számottevő olasz textilművészet fellendítésére, az olasz textilművészek javaslatára a római Palazzo Veneziában rendezett magyar—olasz közös minitextil kiállítás, vagy mondjuk a meghirdetetten a szombathelyi Miniatűrtextil Biennále hatására és mintjára 1986-ban létrejövő luxemburgi minitextil kiállítás. A magyar textil valós értékelése, produktív időszaka és a nemzetközi elismerése között időeltolódás történt. Mire az egész mozgalom külföldi — nem hazai — hírneve kialakult, nem volt mögötte fedezet, viszont ez meg az itthoni tisztánlátást zavarta. Ügy tűnt, mintha csak a „senkise próféta odahaza” helyzetről volna szó, holott csak a hírek terjedtek lassan. A kaland vége A biennálék kronologikus ismertetését az 1978-as tematikus váltásnál szakítottuk meg. A következő két esztendő a „Folyamatok” elnevezésű program vitatásával telt el, ami mögött nem is annyira a cím helyességét, mint inkább azt bírálta a szakma, hogy a biennálé teljesen a kísérleti textil fóruma akar lenni. Így aztán az 1980-ra szóló kiírás már tematikájával is a szélesebb részvételre törekedett, címe + Gobelin volt. „Nyílt kérdésfelvetés a kiindulópont, a VI. Fal- és Tértextil Biennálén a gobelin — ez a reprezentatív, patinás, rendkívüli manuális energiát és munkabefektetést igénylő műfaj, amely egyúttal évszázadokon át a textilművészet megtestesítője, szimbóluma volt — lehetőséget kapjon annak bizonyítására, hogy van-e ma is megújulási képessége, közönsége, igazi hatóereje, jelölje ki valós helyét, funkcióját, szerepét a modern textilművészetben.” A kiírás kompromisszumként a kísérleti textil részére is megfogalmazott néhány értelmezési lehetőséget. Pályázni lehetett: „ — olyan művel, amely a gobelinhez való viszonyról szól, azzal valamilyen módon kapcsolatos, a gobelin szellemiségét képviseli, bármit mond róla igenlően vagy tagadóan; tetszőleges módon, méret meghatározás nélkül, bármilyen technikával, egészen a puszta írásbeliségig.” Maga a kiállítás — akkor úgy tűnt —, nem váltotta be a hozzá fűzett reménye1139
