Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 12. szám - Czére Béla: Két Krúdy-elemzés

szövi tovább, amelyet Zathureczky is átélt. Ez a „Rocambole” később — mikor Szind- báddá lényegül át — úgy őrzi meg az örök ifjúságot, hogy felnőtt korában is képes lesz annak varázslatait átérezni.

A középkori zsoldostörténetek szerkezetét a látomásos szimbolizmus jellemzi. Szimbolistának nevezhetjük ezeket a novellákat még akkor is, ha tudjuk: nem a szóképekhez tartozó szimbólumok uralkodnak el a gazdag történések és hangulatok szövevényében, hanem a novellák testének egészét világítja át egy látomásba emelkedő jelkép üzenete. Ilyen látomásba emelkedő jelkép a Középkori város sötét fel- legen ülő fekete vitéze, a Jézuska csizmája útszéli feszületé, A lyukas tallér kártyája vagy A muskétás fekete álarca. A látomásos-szimbolista szerkezet mellett a buján indázó szóképek uralmán alapuló lírai szerkesztéssel is megpróbálkozik ebben az időben Krúdy: legvarázsosabban a Régi toronytetők között című novellában. Egy régi szerelem történetét idézi fel a lírai írás: úgy, hogy ezt az emlékező vallomást az ódon kisváros megszemélyesített, emberi létet nyerő templomai, utcái közvetítik elsősorban. A barátok tornya, „a pohos vén püspök”, a szomszédos kocsma és kereskedés sör- és sajtszaga felé szimatol folyton, „az ég felé nyújtott ujj”, a másik, szikárabb torony viszont olyan, „mint egy sovány apáca, aki a szigorú kolostori életben tökéletesen elfelejtette, hogy egykor nő volt, és a férfiak szeme mohón tapadt göm- bölyded idomaira”. „A pohos vén püspök” az evés-ivás polgári örömeit jelentette a hónapos szobában rejtőzködő szerelmük számára, „a sovány apáca” fenyegető ujja viszont a „törvénytelen” kapcsolatukról tudósította zordonan az égieket. S a város lírai zenéjének harmadik hangszere a romos, leégett Mária Magdolna torony volt, amely hozzázüllött a körülötte tanyát vert muzsikás, örömlányos házakhoz, hajdani szent arculatát „egy vén, jókedvű korhely” ábrázatával cserélte fel az idők folyamán.

Űj színeket is felfedez ebben az alkotói korszakban Krúdy: a főváros nappali fényeit és éjszakai árnyait. A Madame Louise délutánjai az egész Krúdy-életműben fontos szerepet játszó nagyvilági kurtizán, Pilisy Róza alakját eleveníti meg. A Szervita téri virágárusnőből lett „demi-monde” a századvég Pestjének divatos hölgye volt: együtt lovagolt a kor legismertebb gavallérjaival a Stefánián, de irodalmi ambícióknak is áldozott, kötetei jelentek meg. Magyar utcai lakása irodalmi szalon is volt egyben: Krúdy gyakran megfordult itt, szoros szálak fűzték a szép kurtizánhoz. A Pilisy Rózáról („Madame Louise”-ról) szóló első, 1907-ben írt novella a hajdani szépség dércsípte, finom hervadását mutatja már. Három öregecske gróf, három „férj” árnyéka vetül még mindig vonzó lényére, alakjára, de hervadásában már kiszolgáltatott is egy férfi gőgös, pimasz fiatalságának. Az ugyanebben az évben írt Névtelen csárda főszereplője viszont mintha a Madame Louise délutánjai című elbeszélés hetyke selyemfiújának megöregedett hasonmása volna: a párizsi éjszaka szélhámosa már „egy ruhacsomaggá összeesett, pergamenné száradt nagyanyának” is hiába „te- legrafál” tekintetével, nem érkezik válasz. A szerelemből és játékból kikopott hamis- kártyás ekkor már csak az otthoni tájat, a buji lapos ezüstfáit látja maga előtt, hazautazik, hogy a falusi temetőben végezzen magával. A novella groteszk íve ekkor a rút különös esztétikuma felé mutat: hiszen öngyilkosság helyett egy csúf, piszkos szolgálólány mellett köt ki a főszereplő, a földbe süppedt csárda szennyes, melengető közegében. De rányílt a fiatal író szeme ekkor már az éjszaka elesett kisembereire is. A bőgő itt marad hőse kacska keze miatt káliói cigányprímásból csúszott le a pesti éjszakák bőgőhordozójává. De nemcsak a keze lett béna, a fejéből is elszöktek a dallamok. Megaláztatásainak öngyilkossággal vet véget: s mikor a Dunába lép, újra körülölelik a régi dallamok, mert halálunk előtt átéljük mindazt, ami lényeges volt számunkra — sugallja a poétikus szépségű írás.

1134