Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Balassa Péter: A haragról és a természetről - Balaskó Jenő költői világa
kiemeli (felénk-emeli) a különböző költőktől való nekrológ-sablonosságú emlékező versek sorából, az az, ami benne „önző”, azazhogy önmagára-figyelő. A halogatott önvizsgálat mindig szégyen, különösen, ha az ember egy barát, egy mester haláláig vár vele. Az ilyen fájdalmas, nagy árat követelő gazdagodás (józanodás) rendre lelki- ismereti konfliktussá is kiélezi a barátok elvesztését. A — már Az élő hal című kötetben is az egyik erős pillérnek bizonyult — Hangyahadgyakorlat, úgy tűnik, a leglényegesebb, legjellemzőbb vonásában ragadja meg Hajnóczy művészetét: tudniillik ott, ahol az (talán) Franz Kafkát folytatja, s (ha lehet) komorítja tovább: művészietlenségé- ben. A kötelezően sugallandó bíztatással nem törődő — a népszerűségre jó esélyeket nem is adó — bátorságában. Abban a kísértő konklúzióban, hogy nincs a „valóság” mögött második valóság — a világ alkoholostul, vízióstul, tábornokostul, hajtóvadászatostul kaloda a tagjaink, sőt a gyakran feleslegesnek, beilleszkedést gátló, nevetséges kölöncnek érzett személyiségünk körül. A fű majd újranő — ez a dolga. Az „ideiglenes szerkezetek" közül azonban némelyik költő. S e (túltenyésztett?) némelyiknek egyike-másika (ma is) babitsi szemmel s a természetben a „szigorúan” vett önismétlés lehetetlenségének kosztolányii tudatával nézi a színét, nemzedékeit váltó füvet. A legjobban ő tudja, hogy nem nő újra. Csoda-e hát, ha tud, de nem hisz? Csoda-e, hogyha perel az elmúlással? Jó tanítványként — ha tetszik, örökösként — mindenképp jobb, őszintébb dolog ma pályát kezdeni vagy kezdetet folytatni, mint rossz tanítványként vagy a kulturális folytonosságot telitorokból opponáló, pocskondiázó „Originalgenie”-ként. Hogy a „Nagy Irodalomban” lassanként feltünedező Szokolay-nemzedék több tagja kísérle- tezőbb, metaköltészetibb, forma- és nyelv-szétcincálóbb irányzatok közelében (vagy alkalmasint: uszályában) igyekszik helyt fogni, költői arcot gyúrni magának ebben az irodalmi társbérletben? Minden bizonnyal. (Ha hajlamaikra hallgatnak benne: a leg- helyeselhelőbb dolgot cselekszik.) Hogy egy, a hagyományos formákat már — sőt talán: eredendően — ennyire uraló és ily rutinnal váltogató szerző a melléfogásnak — könnyen lehet — kisebb kockázatával foghatna ugyanolyan merész és/vagy nálunk meglehetősen hagyománytalan kísérletekbe, mint azok, akikről ez a formaérzék nem bizonyosodott be ezeddig? Könnyen elképzelhető. Dehát költészet addig van, amíg vannak a maguk igényei szerint tájékozódó, a kibic-jótanácsokat a fülük mellett „eleresztő” alkotók, de üdvözítő panácea nincsen. Második kötetnek sem akármilyen Szokolay Zoltáné. De mi jogosítana föl inkább a várakozásra a méltó folytatást illetően, mint az, hogy valaki ilyen nyilvánvalóan föladta magának a leckét? BALASSA PÉTER A haragról és a természetről BALASKÓ JENŐ KÖLTŐI VILÁGA Az itt következő gondolatok mottója Balaskó 1965-ös Dobverő című verséből való: „Mámorom a testvériség: / nincsen környező világom.” Jelen állapotunk lényeglátó, tömör összefoglalása; költőnk egész alkata ezen állapottal perlekedik, a testvériség magányával. Ha költőről szól az ember nyilvánosság előtt, hagyományosan több lehetőség között választhat. Elemezhet egy verset vagy többet, szólhat költészetéről mint poétikai 1048
