Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Otar Csiladze: Vas-színház (regényrészlet - Balkó Ágnes fordítása)
mely még nem kábult el, vergődött, farkával csapdosva, majd mozdulatlanná dermedt, szemet vakítóan csillogva a napon. „A nagyapám grúz emberként balt meg. az apám eltörökösödött. Hát akkor ki vagyok én?” — mondogatta Hasszán, a halász, Szürke szemű, orra — akár a héja csőre, izzadt haja homlokára tapadt. A Un buliba göngyölt baslik, amely mellette hevert, olyan volt, akár egy madárleszek Vezirisvili ezredesnek mostanában nem a dísszemle volt a gondja, osztagai éjjel-nappal készenlétben álltak, ki tudja, melyik pillanatban lesz szükség rájuk. A munkások felbátorodtak és lépten-nyomon sztrájkokat szerveztek — abbahagyták a munkát, csoportokba verődve gyülekeztek. Hogy állhatatosak, a végsőkig kitartóak legyenek a színházban hallott frázisokkal biztatták, tüzelték egymást, a tbiliszi színész hangján deklamálták, az ő hanglejtését utánozva: „Lenni, vagy nem lenni: ez itt a kérdés”;*. . . vagy „A kardomat jól ismerem. Előbb járja át mellemet, minthogy az ellenség szolgálatába álljon. Én és a kardom — mindketten grúzok vagyunk: felséges sah”; vagy még: „Dőrén azt ne hidd, hogy Caesar vére olyan pártütő, mely olyanért, mi csak bolondra hat, valódiságából felolvadozzon. Az édes szókat mélyen görbedő hajlongást értem s rossz kopó hízelgést!' ** Egyszóval a végzet hatalmában voltak. Nem tudták, milyen árat kell fizetni majd azért, ha megismétlik az életben azt, ami a színházban öt kopejkás látványosság volt. A rendőrség letartóztatta a sztrájkvezéreket. A börtönben már nem volt hely. A szabadlábon maradt munkások pedig a börtön előtt gyülekeztek, ököllel döngették a kaput és azt követelték, hogy vagy engedjék szabadon társaikat vagy őket magukat is ültessék le. „Hová is tehetném valamennyit?” — vonogatta vállát a börtönigazgató, öt is meghívták a hatalom többi felelős vezetőjével együtt arra a titkos tanácskozásra, mely a kormányzó irodájában zajlott le. A „Francia” étteremből hozták számukra az ebédet és vacsorát, szalvétákkal leterített tálcákon a rendőrök. Az irodában telt-múlt az idő, s a tanácskozás még mindig tartott. „Van itt nekem egy lyukas dereglyém, az öbölben. Kiviszem az egész díszes társaságot a nyílt tengerre, és az ügy be van fejezve. Lesz hely a börtönben”. — „Köszönöm. Részemről elég. Ez az utolsó falat. Bizonyára csodálkozik, de a sózott ikrától nekem mindig szorulásom lesz”. — „Vemhes a kancám. A lovász égre-földre esküdözik, hogy a csődört a közelébe se engedte. De hát a kanca is csak nőstény, nem igaz? Ugyan meddig tart neki, hogy egy fajankó lovász eszén túljárjon? Hiszen csak nem a szentlélektől fogant?” — „Egymást tapossák, de csak jönnek! Azt mondják, jobb nekünk a börtönben, ott legalább ingyen etetnek-’. — „Az is lehet, hogy a lovász maga ...” — „Hogy hogyan? Ha-haha ... Tudja mit, még az is lehet. De akkor saját kezemmel vágom le . . . tövig!” — „Nos, hát ez az. Az ördögbe is . . . Vajon ne engedjük szabadjára, méltóztassanak belátni, a vörös kakast?” De a munkások a saját fejük szerint cselekedtek — behatoltak a börtönbe, átmásztak a kerítésen, letelepedtek a földre és most azzal bőszítették a börtönigazgatót, hogy a letartóztatottaknak nagyobb kenyér- és húsfejadagot követeltek. „Meglátod, rossz vége lesz még ennek!” — mondogatta Dimitri Dariának úgy, mintha annak hatalmában lenne valamin is változtatni. A fegyvernek el kellett dördülnie — és eldördült. Űjra a kis tengerparti város arcába fröccsent a meleg, emberi vér. „Gyilkosok! Gyilkosok!” — kiáltotta egy munkás, az utca közepén futott, tetőtől talpig vér borította. A város megdermedt,, még beljebb húzódott nyirkos, félhomályos hajlékaiba. A tengerparti sétányon egy kozákszázad dobogott végig kurjongatva, prüszkölő, hortyogó lovakon. A lovak tüzet-füstöt okádtak duzzadt orrlyukaikból. A lovasok izzadt, vörös arca dühtől lángolt. Nyergükben állva, lovaik nyakára hajolva vágtáztak tova, a tokba dugott karabélyok hátukon hánykolódtak. Nyomukban fegyver-, bőr- és izzadság- szag vegyült össze utcák hosszat, a város egyik végétől a másikig. Az önkéntes ápolónők egészen reggelig gyűjtötték a halottakat és a sebesülteket. Ütemesen dobogva, csikorogva, döcögve mozdult előre a vaksötétben a „mentők” batárja, hományosan pislogó lámpáival és mindannyiszor megállt, valahányszor a közelben egy sebesült nyögése hallatszott, vagy egy holttestre bukkantak; ekkor a lámpás futó fénye végigpásztázta a holt vonásokat és egy pillanatra visszatükröződött az örökre mozdulatlanná dermedt pupillákban. Az önkéntes ápolónők között volt Daria is. Dimitri nem * Arany János fordítása ** Vörösmarty Mihály fordítása 1006
