Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Otar Csiladze: Vas-színház (regényrészlet - Balkó Ágnes fordítása)

mintha rettegve várná a tbiliszi színésztől, hogy most nyomban a tudomására hozza a rettenetes titkot, ami nemcsak az ő személyes életét érinti, de az egész világ­mindenséget. De a tbiliszi színész csak egyet tudott: hogy mindnyájan, valamennyien egyformán tehetetlenek és erőtlenek, de ha már egyszer a világra születtek, köteles­ségük kitartaniuk végig, ez az egyetlen joguk, amelyet a sors vagy a véletlen játéka juttatott nekik. De annak, aki rálépett a sors vagy a véletlen játékának útjára, annak az élet szenvedésekkel teli út; és minthogy e tudás birtokában van, nincs joga gyen­gének lennie, tűrnie kell a kínokat, nem szabad összeroppanni és meghódolni, elis­merni a vétkeket, amelyekben nem vétkes és a bűnöket, amelyeket nem követett el, és amelyekért a büntetést viseli. „Az el nem követett bűnért való bűnhődés — a titokba beavatott kiválasztottak osztályrésze” — mondta tükörbéli hasonmásának; de a magány mégiscsak keserű volt, kínzó, elviselhetetlen. A magány, mint egy vén­séges boszorkány, odatelepedett az ágya szélére, kicibálta nehezen elnyert álmának mélyéből, jeges, csontos ujjaival szívét markolta, a tüdejét, a máját, ágyában hideg verítékkel lepte be, és ő fuldoklóit, hánykolódott feldúlt ágyában, akár a partra ve­tett hal, kidüllesztett szemmel, csikorgó fogakkal, szánalomra méltón, erejét vesz­tetten, a rémület ölelésében, megmásíthatatlanul elhagyottan ebben a szobában, ame­lyet ő bérelt a saját pénzén, a saját hajlékában, a saját ágyában; miközben elegendő lett volna egyetlen szava, egyetlen tekintete, egyetlen mozdulata az asszonynak, aki őt elhagyta, hogy nyomtalanul eltűnjön mellőle ez a fogatlan, gennyedző szemű, mocskos vénasszony; a könyörtelen, férfit sem ismerő, mégis feslett banya, aki szere­lem nélkül fogant és nem anyaméhből jött a világra, s maga sohasem lehetett anyá­vá, ez a pokolfajzat, denevér, varangyos béka, féreg, torzszülött, rühes macska, halál cemendéje, hírnöke, követe, ez az éjjeli boszorkány, aki szemrebbenés nélkül odate­lepszik egy idegen ágy szélére, és nyáladzó, fogatlan száját tenyerével takarva, vi­hog, vihog, elégedetten, boldogan, hálásan áldozatának, aki rendületlenül tűri tola­kodó vendégét; a türelemtől eltorzított, hétrét görnyesztett áldozat, szánnivaló te­remtmény, akit pedig Isten képére és hasonlatosságára teremtettek, Ádám sarja, vi­lágtalan kutyakölyök, aki csak a fényt, a jót, a tisztaságot keresi, ez az áldozat úgy sugdolódzott vele, mint szerelmesével a titkos légyotton, egyenesen a fülébe súgta (mintha bárki idegen meghallhatná:) „Nem lenne... nem lenne jobb most mindjárt véget vetni az egésznek, egyszer s mindenkorra?” — „Nem, nem jobb” — vihogott a magány. És múlt az idő, az élet lüktetett, az élet pezsgett. Batumiba, akárcsak ko­rábban, a világ minden tájáról áramlott valamennyi pénznem, de nem kellett más, mint hogy a kikötőben felhangozzon egy angol gőzös kürtje, hogy mindezek a válto­zatos bankjegyek nyomban elértéktelenedjenek. Mindenki a font sterlinget hajszolta, valamennyien a fontot követelték. A török lírától még a kikötői prostituáltak is fin­torogtak. „Ragasszátok a feneketekre” — vetették oda a líra tulajdonosainak, és lár­másan, nevetgélve siettek a kikötő felé, a lehetőségekhez képest kicsinosítva, kimo­sakodva, úgy igyekeztek, mint a kisleányok a dadus hívására. A tartályokban most kétszázmillió púd kőolajat tároltak, és elég lett volna, hogy valaki elbámészkodva alkalmatlan helyen sercintse meg gyufáját, hogy az egész város porig égjen. A mun­kások fizetésemelést követeltek, háborogtak. „Elegünk van abból, hogy aszonyaink csak éhkoppot főzzenek kaporral.” Ez rettenetesen, felettébb nem tetszett a bálnák­nak. Dühükben csapdostak farkukkal és azzal fenyegetőztek, hogy más földekre te­lepítik át az üzemeket és az elégedetlenkedőket betevő falat nélkül hagyják. De a munkások nem féltek a fenyegetőzésektől, már régen tudták, hogy a bálnák nem mennek semmire sem nélkülük — végtére is a bálnák mégsem szedhetik szét és málházhatják fel a gyáraikat a hajókra. A homokra telepített kertben zenekar dü­börgőit. Szolid tisztviselők szunyókáltak laktató ebédjük után a csíkos nyugágyban. A sétálók lába alatt kellemesen csikorgóit a száraz tűlevelekkel borított homok. „Es ön kisasszony, miként vélekedik a női emancipációról?” — kérdezte egy redingote-os fiatalember egy napernyős ifjú hölgytől. Az ijfú hölgy a vállán forgatva napernyőjét, így felelt, elragadóan nyújtva a hangokat: „Hogy miként? A höl-gyek-nek ez csa-ak jó, nagy-gyon jó” — „ De hiszen a nő elveszti minden értékét” — „E-egyébként a fé- érfi is”. A tbiliszi színész pedig, csónakjában heverve, az eget fürkészte. Mezítelen lábait egy kupac kifogott halon nyugtatta. Olykor a kupacból felszökkent egy-egy hal, 1005

Next

/
Oldalképek
Tartalom