Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Otar Csiladze: Vas-színház (regényrészlet - Balkó Ágnes fordítása)
kerti úton végighaladva — előre biccentett fejjel, hogy ne törje a lehajló ágakat — az alig két fokú lépcsőn a teraszra jutott volna. Különben, ugyan ki látogatott el mostanában a házba? Talán, hogy olykor-olykor benézett az e födél alatt véletlen megsebesített tiszt, Szaba Lapacsi, a nemes lelkű és talpig becsületes férfiú, aki kötelességének tudta, hogy ne feledje a régi barátságot. Egyébként az sem kizárt, hogy szűnni nem akaró szégyenérzete vezérelte ide; mi különös lenne abban, ha egy önérzetes tiszt mind a mai napig nem felejti el véletlen esett szégyenét, és még mindig tart megszégyenülésének akaratlan tanújától? Különben, erről a valóban kellemetlen dologról egyetlen egyszer sem esett szó közte és Dimitri között. A régi ismerősök pedig mind úgy viselkedtek (meglehet, az új rendőrfőnök iránti tiszteletből, avagy mert tartottak tőle) mintha sohasem ürítették volna a poharukat a Zsuruli-házban: mintha soha, egyikük sem meresztette volna égnek zsírtól csöpögő mutatóujját, hogy így dicsérje a háziasszonyt: „Mondhat akárki akármit — egy ilyen szakácsnő főztjétől megnyalhatjuk mind a tíz ujjúnkat!” Ám a ház jelenlegi gazdáit cseppet sem keserítette a hajdani törzsvendégek hitszegése. Dimitri Zsurulinak, az új családfőnek lelke mélyén sohasem tetszett a lármás életforma, amelyet szülei éltek, gyermekkorára úgy emlékezett vissza, mint egy véget nem érő lázálomra: ő senkitől és semmitől sem háborított csendről álmodozott, nyugodt, gondtalan életről, amelyben nem lehetett helye sem a véletlen golyó sebesítette, szépasszony fátylával kötözött kezű vendégnek, sem pedig a szétvert fejű tudósnak, akit ostoba és kegyetlen vadak bunkóztak le. A hétköznapok hívságai nem vonzották és nem szórakoztatták. Mindenekelőtt a szülei példáján keresztül győződött meg arról, hogy mi, valamenyien csak addig kellünk egy másik embernek, míg azt terített asztalhoz tudjuk invitálni; hogy az, aki testi-lelki jóbarátodnak hirdette magát, hamarább kitöröl emlékezetéből, semmint, hogy elhantolnának: s hogy a barátot, barátja temetése után, a sírkert kapuján kilépve, csupán egyetlen gond felhőzi: kinél tölthetné legkellemesebben az estét. Ráadásul a hivatal gyorsan lehűtötte benne az ifjonti évek lelkesedését: az igazságosság, a tapintat, az emberekbe vetett hit, a könyörületes megbocsátás lovagját, aki az egyetem befejezése után volt, közönséges bírósági pojávává tette. Magára terítve az ügyvédi talárt, közelharcba kezdett bíróval és ügyésszel, hogy erejéhez mérten megmentsen egy újabb eltévelyedett báránykát, egy szánalmas, kárhozatra ítélt lelket, míg védence két zsandár közé szorítva, a vádlottak padjáról csodálkozva, sőt némiképpen ingerülten figyelte a lázas igyekezetei, és meglehet, jobban szánta védőügyvédjét, mint az őt, minthogy a védő még hitt és reménykedett, ő pedig nem; elveszítette hitét már a bűn elkövetése előtt, még azelőtt, hogy a törvény karmaiba került; védője pedig az egyetemen tanult és a való életben oly erőtlen frázisok zuha- tagával árasztotta el az igazságszolgáltatás templomának süket, áthatolhatatlan falait, s jóllehet legalább annyira tisztában volt vele, mint védence, hogy az ítélet már készen áll, még hitte, hogy csodát tehet, megmozdíthatja a kősziklákat, megolvaszthatja a jeget, és ha nem is semmisítheti meg az elfogult döntést, legalábbis enyhít kegyetlenségén, de bármennyire igyekezett, bogozta a csomót, nem ő volt a másik oldal, a másik part, a második ítélet, a peres eljárásban a második gondolat, ő csak jognélküli, bár elengedhetetlen résztvevője volt a bírósági színjátéknak, amelyet nélküle nem játszhattak el, de amely jelenlétében óhatatlanul úgy játszódott le, amint azt színreállítói eltervezték. És ezért Dimitri az otthoni, elzárkózó életet választotta. Otthon, ábrándjaiban mindazt megtette, amit nem engedhetett meg magának az otthon falain kívül, az emberek között. És a sors hozzáillő társat adott, felesége jóformán ki sem tette a lábát az utcára, ha csak nem sürgető szükség szólította Az élet már annyira megfélemlítette, hogy a lehető legritkábban akart az emberek szeme elé kerülni. Féltő gonddal óvta nagyanyjától rámaradt, selyemzsinóron lógó nefritkeresztjét, és naivan hitt csodatevő erejében. Könyökével oldalához szorítva a termofort, hímzett, vagy kötött, és várta azt pillanatot, amikor a kerítéskapu kivert kutyaként felvonít, ült, maga is hasonlatosan egy hű kutyához, hogy hazatérő hitvestársa, a ház ura, oltalmazója és barátja elé siessen, az egyetlen ember elé, akit magához tartozónak, közelállónak és szeretettnek tudhatott, és akitől nem félt. Rokonai, szerettei rajta kívül nem voltak. Édesanyját nem ismerte, nem emlékezett rá, belehalt a szülésbe, és őt magát, az egyetlent is alig tudták életben tartani. Kahetiben 985
