Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 10. szám - Láng Gusztáv: Plugor Sándor grafikájához
úgy is közlik vele, akárcsak az alak beállítása a parttalan semmibe, hogy a lét pereméig jutott, csontig vetkezett szenvedésre pillantunk. S nem kell újraolvasnunk Illyés anyagyászoló versét ahhoz, hogy a ravatal mellett látható, kendőkeretezte arcokról leolvassuk: élet- és kormegtörte, fiakat szülő anyák siratják itt önmagukat. E találomra kiragadott példák is jelzik: Plugor Sándor tolla, ceruzája, karctűje elsősorban a szenvedésre, a tragikumra érzékeny. Hogy miért, az lehet alkati sajátság, és nyilván mindennapokból leszűrt életélmény is; művészetének emberközpontúsága minden esetre ebből következik. A természet, a tárgyi valóság nem szenved, nem ismer tragikumot, legfeljebb ha mi, emberek képzeljük magunkat „tárgyi” helyzetükbe — ilyen értelemben mondhatta hajdan Babits, hogy „van a tárgyaknak könnyük”, s ez a kettő, természet és tárgyi valóság csak kerete mindig Plugor úgyszólván egyetlen témájának, a szenvedés-ibarázdálta és tragikum-izzította ember- arcnak. Hány szó kellene azon egyetlen helyett, hogy fáj, iha csakugyan nevén akarnánk nevezni mindent, amit kényelmesen e fogalom kosarába gyűjtünk, ezzel a példával kezdtem bevezetőmet — nos, Plugor Sándor grafikáin külön arcot kap minden külön fájdalom, hogy együtt valljanak valami mély és talán kimondhatatlan közösségéről a szenvedésnek. Nem eloldva —, hozzáedzve nézőit az elviseléshez. S ennek egészalakos kompozíciói sem mondanak ellent; a mértani formák irányába elvonatkoztatott meztelenség, a takarékosan körvonalazott, jelzett öltözet máshol mindig az arc rajzolatának törvényeit követi, viszi tovább, teljesíti ki, az arc teste, az arc ruhája. Az arc jelentésének kiegészítője; (bővítménye egy grafikai tőmondatnak. De elragadott a nézői hév; kezdek — ígéretem ellenére — „képmutogató” lenni. Inkább visszavedlek irodalmárrá — Plugor szerénysége, amellyel csaknem mindenik munkája feliratában jelzi a „forrásszöveget”, ugyancsak erre int —, s felhívom figyelmüket arra, hogy kikkel rokon ez a grafikai képzelet, kiket hasonlít magához ez az elviselhetetlen elviselésére edző művész-morál. A neveket, rnelyék úgyis olvashatók a képeken, nem sorolom, inkább megtoldanám még eggyel, az itt nem szereplő Ká- nyádiéval, aki éppúgy „társművésze” Plugor Sándornak, mint a szellemükben jelenlévők. A magyar irodalom népi vonulata ez az ihlető, látamásos józanságra ajzó forrás, az tehát, amelyik — túl időszerű programokon és prognamos társadalmiságon — a magyarságtudat megújítására vállalkozott és vállalkozik; amelyik a jelen minden élményét a történelmi nemzetiét pillanataként éli. Nem véletlen ez, nem is divatvon- zalom; Plugor Sándor erdélyi művész, olyan feltételek között él és alkot, amelyek az azonosulást nemzeti kultúrájával mindennapos, egzisztenciális érvényű választássá teszik; ahol nem az magyar, aki annak született, hanem csak az, aki magyarnak megmarad; választás dolga az, ami kényelmesebb szemléletünk számára adottságnak tűnik. S talán — csak feltevésként kockáztatom meg — ez a szellemi (közeg is magyarázza, a múzsák tágan értelmezett testvérisége mellett, Plugor Sándor fentebb szerénységnek nevezett ragaszkodását nevekhez és művekhez. Hiszen, mint mondtam, grafikái szokványosabb, általános címekkel is önmagukat jelentenék. De Plugor Sándor Erdélyben él, ahol „anyanyelve” csak az irodalomnak van, s a képek alá írt címek, a hozzájuk társított művek ilyenformán rejtett vallomások is: a grafika „nemzetközi” formanyelve, történelem előtti eszperantója általuk nyilvánítja ki önként vállalt identitását. Ezért is van szüksége e „néma költészetnek” arra, hogy tolmácsul fogadja a szóló művészetet, s vele emlékeztessen nevelőjére és ihletűjére, az anyanyelvre, mely a világtól különbözésünk záloga, s az egyetlen híd is, melyen a világ megismerése felé indulhatunk. így erdélyi, magyar és egyetemes. Mert ennek a három jelzőnek csakis így együtt van értelme és rangja. 939
