Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 10. szám - Láng Gusztáv: Plugor Sándor grafikájához
LÁNG GUSZTÁV Plugor Sándor grafikáihoz* A XVIII. század műértőinek és -bírálóinak volt két kedvelt meghatározása: „A költészet beszélő festészet”, szólt az egyik: „a festészet néma költészet”, így a másik. E két meghatározást — vagy inkább aforizmát — Lessing Laokoonja, a felvilágosodás esztétikájának talán legtartalmasabb (és legszerényebb terjedelmű) munkája járatta le, borotvaélű érvekkel és kristálykemény fogalmakkal vonva meg a határt költészet és képzőművészet között; azóta e két szállóigét csak elnéző mosollyal, eleink gyermekded ízlésén derülve illik műveltebb körökben kimondani. S ha most mégis komoly hangon, az igazságnak kijáró főhajtással Idézem őket, nem közhelyek rehabilitálásának szándékával teszem — akinek egy teremtő művész munkái láttán közhelyek jutnak eszébe, jobban teszi, ha pirul és hallgat —, hanem mert megfogalmazzák azt az élményt, melyet Plugor Sándor itt látható grafikái beszédes némasággal példáznak: költészet és rajzolat, szó és látvány ősi, lényegi rokonságát. Azt, hogy bár a kettő között az elme számára igenis van határ, az érzések, a szenvedély és a szenvedés, az öröm és a megrendülés, egyszóval az, amit közönségesen élménynek és ihletnek nevezünk, nem ismer határolt hatásköröket. Ugyanarról szól, szavakba öltöztetett némasággal az egyik, szemhez szóló beszédességgel a másik. Mert mire való a költészet, és mire való a rajz? Könnyűnek tűnik a válasz: az első szavakkal mondja el, amit a szerző fontosnak tart közölni velünk — csakhogy a költészet épp abból a felismerésből született, hogy a szavak szegények minden élményünk elmondására. A szó fogalmat jelöl, s a fogalom arc nélküli; mindenre és mindenkire vonatkozik, s ezért teljes pontossággal senkire és semmire sem. Ha tüske sérti bőrömet, ha tilalom sérti jogomat, csak azt tudom mondani: fáj — de hányféle testi és lelki fájdalom van a világon e két határpont között, melyre mind külön szó kellene? S hányféle öröm? Az ember akkor vált költővé „a rímek ősi hajnalán”, amikor először próbálta meg saját képére és hasonlatosságára formálni az arc nélküli szavakat, elmondani velük, kijátszva jelentés és nyelvtan béklyózó konvencióit, amit egy adott pillanatban csak ő érez, csak ő ért meg. Szavakba foglalni a szavakkal kifejezhetetlent — ez a költészet. S a rajz? Természete szerint valami egyedit ábrázol, de az ember — a formák ősi hajnalán, hogy Adyt parafrazáljam — akkor vált képzőművésszé, akkor rajzolta s nem másolta világát, amikor egyetlen tárgy körvonalait meghúzva, minden hasonló tárgy után kinyújtotta kezét. Amikor a mindig egyedi ábrázolatban felsejlett számára — és minden nézője számára — a fogalom ábrázolhatatlan lényege. Látható formákkal jelenlétet adni a nem láthatónak — ez a rajz. Talán ezért is szeretjük a művészetet: mert lehetetlenre vállalkozik. Beszélve akar festeni az egyik, szavak nélkül szólni a másik — nem csoda, ha létük és történetük során oly gyakran egymásra találtak. Tudom, a modern művészet hívei mosolyognak majd állításomon, hiszen korunk a szabadság féltő — sőt féltékeny — őrzésének kora, talán azért, mert arra vigyázunk féltékeny indulattal, aminek elvesztése leginkább fenyeget, s minden művészet görcsösen ragaszkodik tárgy- és formaszerű autonómiájához, „tiszta” hangzás és „tiszta” látvány szeretne lenni, s * Elhangzott 1985. április 18-án Sárváron, Plugor Sándor sepsiszentgyörgyi grafikusművész könyvillusztrációinak tárlatmegnyitóián. 933
