Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 10. szám - Kovalovszky Márta: Századvég előtt (esszé)

mázó látás- és ábrázolásmódjuk, szokatlan kapcsolatok iránti előszeretetük éppen így nőhet egy nemzedék magatartásává, világnézetévé, filozófiájává. Ez a filozófia telve van villámsebességű gondolatfutamokkal, amelyeket sebességüknél csak ironikus és abszurd gyökereik jellemeznek jobban. Dehát ez természetes is, hiszen egy sajátos képződmény, a hazai századvég szülöttei, ennek talajából táplálkoznak. Egyre világosabban látjuk, a bőrünkön érezzük, hogy a közeg, amelyben élünk és amelyben e művek teremnek, nagyon is bonyolult és nehezen átvilágítható. A legkülönfélébb tények és jellegzetességek sűrű szövedékéből a „vállalkozói szocializmus” elnevezésű, lehetetlennek tűnő és mégis viruló képződmény körvonalait kell felismernünk, amelynek éppen az adja sajátosságát, hogy: lehetetlen és virul. Kényes és törékeny képződmény ez, amelyben az elmúlt negyven év fölgyűlt történelmi hordaléka keveredik a jelent éltető pragmatizmussal és a nyers törvényekkel fenyegetően közeledő jövő képeivel. „Nem kék” és „nem rózsaszín”: minden valami más, vagy önmaga is meg valami más is; és a művek sokértelműsége, rétegeik összefonódása, a dolgok közötti ágas-bogas kapcsolatok hálója csak ennek a sokértelmű, ágas-bogas világnak hűséges tükörképe. Nem véletlen az sem, hogy az irónia, a groteszk oly gyakori közös jellemzője a verseknek, rajzoknak, filmeknek, zenéknek egyaránt: e századvégi nemzedék magatartásának, a világhoz való viszonyának, „kettőslátásának” és kelj-fel-janosi-perspektívájának legfontosabb eszköze ez. Ami ismeretlen itt, az a nosztalgia, amely a hatvanas évek elmúltával, egy átfoghatóbb, egyértelműbb és lendületesebb korszak végével szertefoszlott. A hatvanas évtized végéig a társadalom és a művészek viszonyát a kultúrához, a történelemhez, az időhöz, a mindennapi élet dolgaihoz némi heroikus indulat és jó adag lágy nosztalgia szabta meg, a régi nagy korok, a klasszikus teljesség vágya úszott, halovány füstként, a levegőben Kondor képei fölött éppúgy, mint Schaár vagy Vígh Tamás szobrai, a 68-ban színre- lépett textilesek munkái, Dunkó Zsolt zenéje, Jancsó filmjei körül. Egyedül talán Örkény novellái és egypercesei előlegezték a nyolcvanas éveknek a groteszkhez, kifordítotthoz, kétértelműhez vonzódó természetét.

A fiatalok ma ugyanezeket a kérdéseket — a kultúrák, a történelem, az idő, a mindennapok kérdéseit másképpen látják. „Régen jobban rothadt a zöldségáru / és nyári szaga volt a mi utcánknak / most már a maszek jobhan rendben tartja / jól széjjelpakolja, hogy ne rohadjon / heába, ez már a nyolcvanas évek” — mondja Kukorelly egyik helyzetjelentésében (Szcmdy utcai helyzet).

„Heába” tehát, ma a színes zászlókat nem szelek fújják, hanem egy porszívó keltette légáram lobogtatja, mint Vető János—Méhes Lóránt művén; Mikszáth a villamoson suttogja anekdotáit Esterházy Péter fülébe; a mitológiából előbújt Nárcisz és Echo éneke játékosan bújkál az európai zene stílusai és műformái között, mint Vidovszky operájában. A századvég alkonyati gazdagsága ez: minden korábban született eredmény, vívmány, forma és stílus még egyszer megjelenik a színen, mint egy fináléban. A művész a mindent megéltek mindenttudó fölényével és ironikus- önironiklis bölcsességével keveri, adagolja a tűzijátékhoz a kulturális rakétákat.

Érthető, ha a nosztalgikus visszapillantásnak már semmi helye; jöjjenek a választékos reflexiók. A nyolcvanas évek emberének kapcsolata a világhoz elsősorban és meghatározóan ezekből a reflexiókból, az adott tényeknek és az általuk előhívott ingereknek villódzóan gyors párbajából, ibárbeszédéből alakul, rajzolódik ki.

E ponthoz érve, sietek megnyugtatni hallgatóimat (olvasóimat), hogy a befejezésben végezetül — ahogyan ígértük — szobrászatról lesz szó. Eddigi példáim azonban nem véletlenül, nem elfogultságból vagy szórakozottságból, nem is egy sajátságos műveltség okán voltak irodalmi* festészeti, vagy olykor zenei példák, nem. Egyelőre úgy látszik, hogy szobrászatunkat a nyolcvanas évek új hangja, „kettőslátása”, Virtuozitása, összetett látásmódja aligha érintette meg. Csend van körülötte, művek ugyan születnek, bemutatják őket a kiállításokon, avat ódnak az emlékművek, tapsol a közönség — és mégis, mintha nem történne semmi. Itt nem fúj a szél, nem nyüzsögnek, szikráznak a bohócos-komoly ötletek, a dolgok nagyjából a kék és rózsaszín

930