Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 10. szám - Kovalovszky Márta: Századvég előtt (esszé)

alakos kompozícióit, a műteremben álló, porosodó bronz és gipsz- és agyagművek vakító, hűvös és éterien giccses másait. Igen, száz év távolából a dolgok, pontosabban a dolgok természete, belső karak­tere, formák mögött rejtőző közepe meglepően és természetes módon, nagyon is egybevág. Ugyanazok a nem hangsúlyozott, de jól érzékelhető végletek, romantika és bohóckodás, valami természetesnek ható mesterkéltség és művileg előállított, meg­komponált természet, az ellentétes részletek, a korábban elképzelhetetlennek és ösz- szeférhetetlennek ítélt elemek könnyűkezű és aggályok nélküli használata, keveré­se — ugyanaz az alkonyati sziporkázás, búcsúzó tűzijáték, ugyanaz a századvégi fölény, szemtelen báj és elragadó irónia. Igen, többnyire el vagyunk ragadtatva., résztvevők és kívülállók, művészek és kritikusok egyaránt, és nem túl gyakori a lelkifurdalás, hogy végre megpróbáljuk számbavenni, megfigyelni, leírni és megérteni, sőt talán még értékelni is azt, ami történik. Nem könnyű persze, hiszen „a valóság édessége” (Kukorelly Endre kifeje­zése) csábítóbb, mint bármilyen heroikus művészettörténeti házifeladat. Mégis, az alábbiakban — a lehető fegyelmezett hűvösséggel — az utóbbira teszünk szerény kí­sérletet. „Én nem ragaszkodom a hagyományhoz — tehát, hogy a fiúknak kék, a lányok­nak rózsaszín —, mert számomra ez / az igen és a nem: nem alternatíva.” (Ester­házy Péter: Kis magyar pornográfia. Magvető, 1984. 244. 1.) Nehezen találhatnánk ennél az Esterházy-mondatnál pontosabb helyzetjelentést. Éppen erről van szó: az alternatívák megváltoztak, s velük, vagy inkább mögöttük mások a viszonylatok, mások a kérdések is. Egyáltalán, ahogyan közeledünk a nyolcvanas évekhez, egyre világosabb, hogy a következő időszak — a századvég — egy más, egy új generáció kezében van, ők kérdeznek, ők válaszolnak, s nekik köszönhető, hogy az, amit jobb híján, bár talán eléggé pontosan „századvégnek” nevezünk, máris olyan érzékletes, kézzelfogható, megnevezhető egység. Ez a nemzedék nagyjából az ötvenes évek szü­löttje, és így felnevelkedése, emberré-művésszé válása az utóbbi negyedszázad „tör­ténelmi eseménytelenségében” történt meg. Ez a viszonylag békésen elhúzódó, ka­tasztrófáktól, tragikus fordulatoktól mentes korszak mélységesen meghatározta e fia­talok karakterét, világlátását, szemléletmódját, ítéleteit, magatartását, kifejezés-tar­tományát. Különös légkör, különös szellemi éghajlat alakult -ki lassanként, a het­venes évek -második felére, valamiféle mikroklíma, mikrotenyészet, amely egyszerre töredékes és reménykeltő. Az ötvenes évek betonkeményre szikkadt, besűrűsödött, csaknem mozdulatlan masszáját a lassú feloldódás, az egyetemes áramlatok óvatos beszivárgása, az információk-keltette szellemi-művészeti mozgás — holmi kellemes spi­rituális „huzat” követte. A hatvanas évek második fele — ma egyre inkább így lát­juk — valami aranykorra emlékeztetett, sokszínűsége, telített harmóniára törekvés, a klasszikus koroktól örökölt teljesség-igénye avantgárd bátorsággal párosult. És így valóban -nagy művek születtek, életművek bontakoztak ki, koronázóditak meg (Kon­dor, Schaár, Vilt), műfajok virágoztak ki hirtelen (grafika, textil); másrészt lendü­letes huszárvágásokkal egy csomó fiatal igyekezett kivágni -magát, műfaját, eszmé­nyeit a tradicionális bozótból (az ú-n. neo-avantgard művészei Bak Imrétől Haraszty Istvánon át Konkoly Gyuláig). Azok a szép klasszikus „hatvanas évek” azonban egy­szer csak elmúltak: tanulmányok, filmek, kiállítások tárgyává váltak. A klassziku­sok megöregedtek, -az avantgárd fokozatosan kifáradt, elszenderült, távolodik. Mégis telített a levegő, mintha párás lenne és lengedezne valami enyhe, barátságos szel-lőcs- ke is. Ebben a kellemes klímában újfajta művek születnek, bennük, általuk ötlet- sziporkák, gondolattörmelékek, hasonlat-füzérek teremnek, virgonc élőlények nyü­zsögnek, zsizsegnek, szikráznak, furcsa villamossággal töltve meg a levegőt. A het­venes évek közepe óta egy kicsit felfeslett -a világ, imitt-amott -kilóg a kóc (vagy a lóláb), a dolgok mögé látunk, kilátszanak a szerkezetet mozgató rugók. Nem mindenütt persze; él és virágzik a NORMÁLIS, a RENDES, a polgári nor­mák szerint viselkedő, fegyelmezett művészet is. A nyolcvanas évek elejét — leg­928

Next

/
Oldalképek
Tartalom