Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 10. szám - A SZOVJET KULTÚRA NAPJAI MAGYARORSZÁGON: - Otar Csiladze: Vas-színház (Balkó Ágnes fordítása)
sok masináikkal szintén a tetőkön helyezkedtek el, hogy onnan fényképezzék le .1 menetet, melynek eleje és vége a távolba veszett. „Lámesak, hát ilyen sokan vagyunk! Dehát hol voltunk ennek előtte?” — írták másnap az újságok. A rendőrség táv 1 tartotta magát, de ez az átláthatatlan emberfolyam valahogy ösztönösen, magám' összerendeződött, és megszabta irányát. A Mtaominda méretei miatt a kerítésen belülre már csak meghívóval lehetett belépni, de az emberek felmásztak a kerítésre, hogy még egy pillantást vethessenek a költő golyóütötte halántékára, aki lelkiismeretük és büszkeségük — immáron széttörött — pajzsa volt, és hogy még egyszer meggyőződhessenek, még egyszer megvallják maguknak, legalább a lelkűk mélyén, hogy tévelygésükben egyáltalán nem abban az irányban eveztek, amelyben hajózni szerettek volna. Mint kővé dermedt vízesés, tapadt a meredek mtacmindai feljárathoz az emberáradat. A temetőkaputól az Állami Színházig valamennyien egyszerre hulltak térdre, amikor a sírba eresztett koporsó tetejére tompán rápuffant az első földrög. (...) Nato maga volt a megtestesült élet, de éppen ez a lánggal lobogó, az egész világ előtt kitárulkozó, nyughatatlan és védtelen élet töltötte el rémülettel Dimitrit, mint ahogy tíz évvel azelőtt a tifliszi művész és feleségének első felbukkanása is elrémi- tette, és ahogy tíz év múlva kiderült, korántsem alaptalanul. Ebben a zavaros, kár- hozott világban az embernek mindent titkolnia kell — a lelkét, a tehetségét, magát az életét... Titkolnia, bármilyen nehéz legyen is, óvni és el nem herdálni, mint a rnesz- szi útra induló vándor a kenyeret, mint a tapasztalt harcos a puskaport, mint az, aki ismeri a borban az értelmet, mert egy másik embernek mindennél nehezebb beismernie és elviselnie és mindennél könnyebb elpusztítania, megsemmisíteni azt, amivel téged oly bőkezűen ajándékozott meg a természet. Talán nem pazarolták nyakra- főre lelkűket, tehetségüket és életüket szomszédai és italán nem ez vitte a romlásba őket? Gondolhatta-e valaki akkor, tíz évvel ezelőtt, hogy tíz év múltán egyikük a sírban fekszik majd, míg a másik megfonnyadva jár-kel a világban, talpig feketében, akár egy vénasszony? És ez csak azért történt így, mert nem bírtak túlcsorduló életükkel, nem voltak képesek megzabolázni, lecsillapítani az illem kantárját nyakába vetni, a gyarlóság szemetlenzőjét ráhúzni; nem szabad engedni az élet erejének, hogy megöljön minket, nekünk magunknak kell az életet megölni, apránként, lépésről lépésre megsemmisíteni, ha ki akarunk tartani, túlélni, ép bőrrel menekülni ebből a pokolból. És lám, Nato reájuk hasonlított. Talán nem a sors fintora volt ez a semmivel sem magyarázható hasonlóság? Nato éppúgy a pazarlásra hajlott, mint ők, és nem vigyázott óvón, körültekintően, mint vérszerinti, törvényes szülei. Attól, hogy ez a hóbortos tifliszi művész esztelen meggondolatlanságával beoltotta Natót, amikor még az anyaméh lakója volt, és ahelyett, hogy időt hagyott volna neki, hogy magába szívja édesanyja elővigyázatosságát, félénkségét, kilenc hónapig lallázott fölötte, és Dimitrit is rávette, hogy vele énekeljen. Nato valóban egy cseppet sem hasonlított a szüleire. Dimitri otthonülő fajta volt, Nato örökké készült valahová; Dimitri rá sem bírt nézni a tengerre. Nato órákon keresztül fürdőzött. Néha olyan mesz- szire beúszott, hogy a ipantról már alig látta, s feje sem 'látszott nagyobbnak egy citromnál. És ráadásul újabb baj is akadt: a külföldet majmolva, és bizonyéra Dimitri bosszantására — egész tömegek pucérkodtak a tengerparton, a homokban, tomporaikat a nap sugarainak odatartva. Daria nemhogy a strandon, de még otthon, a szobában sem vetkőzött volna le a férje jelenlétében. Míg Nato a tengerben úszott, Dimitri a rémülettől magán kívül, a parton bolyongott, akár az eszelős. Vízbe vetni magát nem volt bátorsága, nyomban belefulladt volna, haza nem mehetett, előbb meg kellett győződnie, hogy Nato szerencsésen kijutott a partra. Azt mondják, a gyermek — boldogság, de Dimitri a boldogságtól még messze volt; Nato éveinek gyarapodásával arányosan nőtt benne az aggodalom, a nyugtalanság, a szorongás, a balsejtelem, amely még lánya megszületése előtt megfogalmazódott benne, azon a rettenetes, baljós, látomásokkal teli, halálbűzös éjszakán. Egyébként éppen ilyen kínokat élt át Szaba L.a886
