Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 10. szám - A SZOVJET KULTÚRA NAPJAI MAGYARORSZÁGON: - Otar Csiladze: Vas-színház (Balkó Ágnes fordítása)

kül hajtogatta: „Nézd csak, micsoda bibim van, micsoda bibim van”. A gyermek nem értette, mit vár tőle ez az idegen bácsi, sajnálatot vagy dicséretet, és hosszú hálóingébe burkolózva, feszülten egymáshoz préselte lábujjait, kábultam a szender- gésen is átharsanó revolverdördüléstől, a kristály, a porcelán, az ezüst ezerszínű ra­gyogásától, az édeskés parfümillattól, amelybe lőporfüst keserű szaga vegyült. Ho­mályos gyermeki ösztönével megsejtette, hogy neki magának is titkolnia kell az ijedtségét, alakoskodmia kell, ha másért nem, hát ezért az idegen bácsiért, akinek az ölébe olyan szertartásosan helyezték — hogy el ne felejtse ezt az estét! —, és akit a vendégek fellengzősen az est hősének nyilvánították, bár a bácsika szíve úgy vergődött, akár egy tőrbeesett kismadár, és nadrágja a combja között csupa nedvesség volt. Hogy a bácsi sem árulja el, meg a saját rémületét se fedje fel, a gye­rek kiskanaiat dugott a szájába, akár a baslikos tejesember a csibulkját, és úgy tett, mintha szopogatná, s cuppantott hozzá. Mindenki nevetett. „Az ördögfióka! Máris kész színész!” — bizonygatták a vendégek, hogy kedvébe járjanak a háziasszonynak. Lám, itt jön a kedvesem, Már eljön a kedvesem, Futok elébe Kendőm elvetem, Lá, Iá, Iá, Iá ... És múlt az idő. A fiúcskát éjszakánként a csendbe váratlanul belehasító gőz­hajó-kürtök ébresztették fel. A szokatlan hangtól álmában üssze-össze rándult. Ami­kor az első vonat begördült az újonnan épített batumi pályaudvarra, édesapja, a pe­ronon egybegyűlteket üdvözölve így szólt: „Elvégeztetett. Mostantól többet nem moz­dulhat el helyéből városunk”. És csakugyan, hogy Batumi az oszmán birodalom észa­ki pereméről az orosz impérium déli peremére került, és az új hatalom előbb vasút­tal kapcsolta Tifliszhez, majd földalatti csővezetékkel Bakuhoz, annyi nép özönlött ide, hogy a vándor-város nemhogy útra nem kelhetett többé, de már a fejét sem emelhette, levegőt venni sem ért rá. És az élet lüktetett, az élet pezsgett. A teher- és utaspályaudvarok beleremegtek az érkező, induló, tolató szerelvények szakadatlan dübörgésébe, a gőzmozdonyok sisteregve-sivítva eregették a hófehér gőzfelhőket, a kikötőben „Samueison és Tsa” háromfedélzetű olajszállító hajói bőgtek, türelmetle­nül várva, hogy gyomrukat feltöltsék sűrű, fekete, forró folyadékkal. A hatalmas olajtároló hengerek gombamód szaporodva nőttek ki a földből. A kőolaj, az csak olaj, ám hamarost egészen a Zeljonij miszig nyújtóztak a teaültetvények. A földet potom pénzért vesztegették. Az őslakosok elhagyták megszokott helyüket, a jövevé­nyek gyökeret eresztettek. Senki sem állt ellen, senki sem akadályozta őket, hacsak nem a hideglelés. De mit számított a hideglelés a boldogságkeresők hordáinak, a sze­rencsevadászoknak és a szerencsétlen flótásoknak? Ki mindenkit magához nem von­zott az „ígéret földje” — nyugalmazott tábornokot és gimnáziumigazgatót, orvost és jegyzőt, csavargót és haramiát. Az élet pezsgett, az élet túlcsordult. Embertömegek sereglettek mindenfelől, siettek, hogy minél szilárdabban, a lehetőségekhez képest minél mélyebben verjenek gyökeret ebben a földben. A kikötőben kiabálni kellett, hogy egymás szavát hallják: zúgtak, csikorogtak a szivattyúk, recsegtek a deszka­pallók, remegtek a .kifeszített kötelek, homályosan tört meg a fény a vashordókon, csillogtak az olajpoosolyák meg a teherhordók meztelen háta, hiszékeny delfinek székelitek a vízből, akrobatikus bukfencet vetve a levegőben. Unalomtól háborodott matróz rontott be a kajütbe fegyverért, s a fedélzetről a jámbor tengeri vadak közé lőtt. Az alvadt vérosomók, akárha medúzarajok, lassan, tétován a város felé tartot­tak. Csak a nap sütött és a sirályok rikoitoztak úgy, mint annakeiőtte. A városban pedig lüktetett, pezsgett az élet. A helyőrség parancsnoka, Vezirisvili ezredes na­ponta rendezett díszszemlét. Az ütemes dobpergés hangjára meg csordultok az ab­laküvegek. Vezirisvili ezredes fel-alá száguldozott, lovát táncoltatta, ló és lovas egy­874

Next

/
Oldalképek
Tartalom