Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 10. szám - A SZOVJET KULTÚRA NAPJAI MAGYARORSZÁGON: - Otar Csiladze: Vas-színház (Balkó Ágnes fordítása)
kül hajtogatta: „Nézd csak, micsoda bibim van, micsoda bibim van”. A gyermek nem értette, mit vár tőle ez az idegen bácsi, sajnálatot vagy dicséretet, és hosszú hálóingébe burkolózva, feszülten egymáshoz préselte lábujjait, kábultam a szender- gésen is átharsanó revolverdördüléstől, a kristály, a porcelán, az ezüst ezerszínű ragyogásától, az édeskés parfümillattól, amelybe lőporfüst keserű szaga vegyült. Homályos gyermeki ösztönével megsejtette, hogy neki magának is titkolnia kell az ijedtségét, alakoskodmia kell, ha másért nem, hát ezért az idegen bácsiért, akinek az ölébe olyan szertartásosan helyezték — hogy el ne felejtse ezt az estét! —, és akit a vendégek fellengzősen az est hősének nyilvánították, bár a bácsika szíve úgy vergődött, akár egy tőrbeesett kismadár, és nadrágja a combja között csupa nedvesség volt. Hogy a bácsi sem árulja el, meg a saját rémületét se fedje fel, a gyerek kiskanaiat dugott a szájába, akár a baslikos tejesember a csibulkját, és úgy tett, mintha szopogatná, s cuppantott hozzá. Mindenki nevetett. „Az ördögfióka! Máris kész színész!” — bizonygatták a vendégek, hogy kedvébe járjanak a háziasszonynak. Lám, itt jön a kedvesem, Már eljön a kedvesem, Futok elébe Kendőm elvetem, Lá, Iá, Iá, Iá ... És múlt az idő. A fiúcskát éjszakánként a csendbe váratlanul belehasító gőzhajó-kürtök ébresztették fel. A szokatlan hangtól álmában üssze-össze rándult. Amikor az első vonat begördült az újonnan épített batumi pályaudvarra, édesapja, a peronon egybegyűlteket üdvözölve így szólt: „Elvégeztetett. Mostantól többet nem mozdulhat el helyéből városunk”. És csakugyan, hogy Batumi az oszmán birodalom északi pereméről az orosz impérium déli peremére került, és az új hatalom előbb vasúttal kapcsolta Tifliszhez, majd földalatti csővezetékkel Bakuhoz, annyi nép özönlött ide, hogy a vándor-város nemhogy útra nem kelhetett többé, de már a fejét sem emelhette, levegőt venni sem ért rá. És az élet lüktetett, az élet pezsgett. A teher- és utaspályaudvarok beleremegtek az érkező, induló, tolató szerelvények szakadatlan dübörgésébe, a gőzmozdonyok sisteregve-sivítva eregették a hófehér gőzfelhőket, a kikötőben „Samueison és Tsa” háromfedélzetű olajszállító hajói bőgtek, türelmetlenül várva, hogy gyomrukat feltöltsék sűrű, fekete, forró folyadékkal. A hatalmas olajtároló hengerek gombamód szaporodva nőttek ki a földből. A kőolaj, az csak olaj, ám hamarost egészen a Zeljonij miszig nyújtóztak a teaültetvények. A földet potom pénzért vesztegették. Az őslakosok elhagyták megszokott helyüket, a jövevények gyökeret eresztettek. Senki sem állt ellen, senki sem akadályozta őket, hacsak nem a hideglelés. De mit számított a hideglelés a boldogságkeresők hordáinak, a szerencsevadászoknak és a szerencsétlen flótásoknak? Ki mindenkit magához nem vonzott az „ígéret földje” — nyugalmazott tábornokot és gimnáziumigazgatót, orvost és jegyzőt, csavargót és haramiát. Az élet pezsgett, az élet túlcsordult. Embertömegek sereglettek mindenfelől, siettek, hogy minél szilárdabban, a lehetőségekhez képest minél mélyebben verjenek gyökeret ebben a földben. A kikötőben kiabálni kellett, hogy egymás szavát hallják: zúgtak, csikorogtak a szivattyúk, recsegtek a deszkapallók, remegtek a .kifeszített kötelek, homályosan tört meg a fény a vashordókon, csillogtak az olajpoosolyák meg a teherhordók meztelen háta, hiszékeny delfinek székelitek a vízből, akrobatikus bukfencet vetve a levegőben. Unalomtól háborodott matróz rontott be a kajütbe fegyverért, s a fedélzetről a jámbor tengeri vadak közé lőtt. Az alvadt vérosomók, akárha medúzarajok, lassan, tétován a város felé tartottak. Csak a nap sütött és a sirályok rikoitoztak úgy, mint annakeiőtte. A városban pedig lüktetett, pezsgett az élet. A helyőrség parancsnoka, Vezirisvili ezredes naponta rendezett díszszemlét. Az ütemes dobpergés hangjára meg csordultok az ablaküvegek. Vezirisvili ezredes fel-alá száguldozott, lovát táncoltatta, ló és lovas egy874