Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 9. szám - Kompolthy Zsigmond: Géczi János: Kezét reá veté, hogy lásson
Az öregedő ember tapasztalatait bizonyítják e sorok: ő már ismeri a testi szenvedés értékét. És tudja: az igazi kincs a megszenvedett. Ezért megszenvedett költészet ez, nem azért, mert elmúlást emleget. S eszköztelen is: „— Miként rossz napjainkat / eszköztelen alázatoddal / értem s helyettem is kibírtad”. (Fordítva inkább) A végső egyszerűség ez: a jambusi sor, a magyaros — nem feltétlenül szótagszámlá- ló — verselés, a szonett tisztasága; az az érdek nélküli őszinteség, mely nem riad visz- sza az olykori didakticizmustól sem: „Akárhogy van, félek magamtól / miként az abszolút monarchiák általában / mert a korlátlan hatalom a legszömyűbb rabszolgatartó / korlátlan hatalom saját birtokosát tartja rabszolgasorban”, csak azért, hogy magával szemben is őszinte lehessen, s nem riad vissza az általunk valóságosnak hitt dolgok álságának bemutatásától — így elsősorban maga és költészete értékének megkérdőjelezésétől. Mindez a tisztánlátás és őszinteség azonban mit sem érne, ha a költő nem költemények formájában fejezné ki. Mert e bölcs világszemléletet lírává a költői mesterség mindentudó ismerete változtatja. Egyedül e mesterségbeli tudását nem vonja kétségbe ő maga sem — nem mondhat le arról, amíg költőnek tudja magát. Ezt bizonyítják azok a magától értetődő folyékonysággal ömlő verssorok, melyekről az ember alig gondolja, hogy megalkotott, nem öröktől létező létezők. Ezt bizonyítja a — növényi vegetációhoz hasonlóan — buján indázó versszinrtaxis, a kötet fő verstani nyeresége,; s ezt a tudatosság, ami a különálló verseket ciklussá szerkeszti — külön is ügyelve az egyes versszomszédok kapcsolatára (Nagy család — Átlátszik rajta, Valami nem — Talán talán, Földönjáró — Valakire) —, s ami e ciklusokat egyívű, érthetően tagolt egésszé kerekíti. Csorba Győző vékony kis kötele, a Görbül az idő, elszomorító hírei ellenére is — az élmény egészét tekintve inkább biztató: „Nem az első szomorú lenne hát újra, hogy megint / nyomorúság veszteség megverettetés / de nem szomorú lámcsak inkább biztató / hisz aki így bír még érezni akiben / ily éles kín képes teremni még / erősen él az és kíván is élni ha nem tudja is”. (Inkább biztató) (Magvető, 1985.) Géczi János új könyvét olvasva önkéntelenül is Póterfy Jenő egyik kritikájának szavai idéződnek fel: „Vannak művek, melyekre nézve a kritikus oly örömet érez, mint az anatómus az ’érdekes’ hulla felett. Minél több a kinövése, annál gyönyörűbb.!.” Géczi könyve véleményem szerint ilyen „hulla”: minden ponton kimódolt, közhelyekkel telezsúfolt, nyelvileg teljesen igénytelen regény. A szövegnek nincs érzékimegjelenítő ereje, hiányoznak a szituációk, általában hiányoznak az embereik, helyettük valamiféle esztétikai rémuralom hatására keletkezett véglények szerepelnek. A könyvből kétségbeejtően hiányzik az egyenes ’közlés, az egyértelműség: minden idézőjelbe kerül, de ez nem válik új formateremtő elvvé, nem válik magasabb értelemben vett paródiává, semmi más, mint a teljesen érdektelen, végiggondolatlan, KOMPOLTHY ZSIGMOND 858 Géczi János: Kezét reá veté, hogy lásson...
