Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 9. szám - Kövesdi János: Hagyomány és folytonosság a magyar zeneművészetben - interjú Kedves Tamással, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola debreceni tagozatának igazgatójával
Bartók zenéjéről vadában több esetben halljuk <a nemzetközi fórumokon, hogy „nagy kompromisszum”. Olyan kompromisszum, amely századunk zenei eszközeinek fel- használásában a 'történelmi horizontot messze kitágítja. Mindazt, ami ősi és lényegi elem a világ zeneművészetében, azt a ma zenei nyelvezete és szerkezete számára közvetlen kompozícióban összefoglalt egységként képes nyújtani. Ezért Bartók Bélát semmiképpen sem sorolnám egyik véglethez sem. Másrészt pedig nagyon is illik Bartók művészetéihez a klasszikus jelző. Milyen sajátosságai vannak a magyar zenei életnek a tizenkilencedik és a huszadik században? E korszak zenei életének van egy olyan rétege, amelyet nagyon kevéssé tártak fel. Az 1800-as évek elején létezett a parasztdal. Énekeltek a mezőn, énekeltek lakodalmakkor, a munka befejeztével, aratás után, különböző szokások voltak, halálesetkor a siratóknak megvolt a maguk szertartásuk felekezetek szerint, falvak szerint, megvoltak a különböző hangszeres zenei formák, de a reprezentatív, európai horizontú zenei élet kezdetét igencsak késeinek szoktuk mondani. A tizenkilencedik század zenei életének legfőbb jellemzője elsősorban az, hogy a nemzeti zene egyenlő volt a verbunkos zenével — tehát a nemzeti tartalom ösztönösen, a későbbiekben tudatosan is a verbunkos zenében jelent meg. Ezt azért szükséges hangsúlyozni, mert nincsen egyszer s mindenkorra meghatározva, hogy milyen fajta zene jeleníthet meg nemzeti vonásokat. A nemzeti vonásokat olyan réteg, olyan közösség zenei megnyilatkozásai adhatják, amely az egész nemzet nevében szólhat. Csak annak a közösségnek a zenéjét fogadják el nemzeti zenének, amely tudatosan vagy ösztönszerűleg vállalja az egész nemzet sorsának valamilyen formájú intézését. A tizenkilencedik században ezt a köznemesség tehette, joga volt a nemzet nevében szólalnia és nyilatkoznia, ezért evidens dolog számunkra az, hogy Erkel Ferenc művészetében, az Erkel- operákban a magyarság, a magyar zenei nyelv nemzeti vonásai a verbunkos motívumokban találhatók meg. Mindent, ami idegen, ami más nemzetre jellemző, azt német, osztrák vagy olasz zenei tipológiával jelölik. A század közepén egyértelművé válik, hogy a nemzeti tartalom megjelenítésére a köznemesség verbunkos zenéje alkalmas. Ez még a századforduló időszakában is megfigyelhető, hiszen a Magyar Királyi Zeneakadémia különböző tananyagait végiglapozva alig találunk mást, mint verbunkos dallamok vagy népies műdalok feldolgozásait, ezt Lisztók is nagy szeretettel és szorgalommal pártolták, hiszen kinyilatkoztatott célkitűzésük az volt, hogy a magyar nemzeti zeneművészet a világ zeneművészetének szintjére emelkedjék, biztosítani kell a fejlődéshez a Zeneakadémián a technikai és szakmai feltételeket, tudatosan ápolni kell a magyar vonásokat, s a jellegzetességekkel meg keM ismertetni a világ zeneművészetét. Közismert, hogy Liszt a nemzeti vonásokat a cigányzenével azonosította; Berliozzal például hatalmas vitába keveredett ez ügyben. Berlioz szerencsésebben és Liszt Ferencnél hamarabb felismerte, hogy a nemzeti vonásokat nem elsősorban a cigányzenében kell keresni, hanem jóval szélesebb körben. A változás szempontjából a tizenkilencedik—huszadik század fordulóján mik voltak a magyar zenei élet legjelentősebb tényezői? A századforduló Magyarországának Ausztriához s más országokhoz viszonyítva elég szegényes volt a zenei élete, kevés koncert volt, kevés zenei esemény, összesen két zenekar tevékenykedett az országban. A magyar zenei élet a Zeneakadémia tevékenysége révén élvezhette a világ figyelmét, mely Liszt Ferenc után Hubay, 'majd Dohnányi vezetésével világszínvonalon működött hosszú időn át. Fontos megemlítenünk, hogy a kórusélet a munkásság és a parasztság körében ellenzéki mozgalmakkal társulva létezett. Miután különböző értelmiségi körök is csatlakoztak e mozgalmakhoz, jellemző, hogy Kodály, amikor a ikórusműveinek jelentős részét írja, 841
