Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 9. szám - Kövesdi János: Hagyomány és folytonosság a magyar zeneművészetben - interjú Kedves Tamással, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola debreceni tagozatának igazgatójával
nálnak a gyógyterápia területén is. Az orvostudomány számos országban a zenete- ráplás módszerek igen jelentős eredményeiről beszél; a személyiség-sérülésektől kezdve a baleset utáni rehabilitáción keresztül nagyon sok területen biztosan ellenőrizhető és jól alkalmazható eszköz. Ezzel azt szeretném csak hangsúlyozni, hogy a zene nem csupán művészeti feladatokat teljesít. Anélkül, hogy vállalnám a funkciók teljességének felsorolását, még egyet hadd említsek meg közülük, ez a tizenkilencedik századtól különösen jelentőssé váló funkció a nemzeti tartalom, a nemzeti összetartozás megjelenítője, vagyis a zene, a nemzeti lét folytonosságának biztosítékaként is funkcionál a többi művészettel együttesen. A zene funkcióit illetően a századfordulótól, a 20. század elejétől bizonyos dilemmák jelentkeznek. Milyen szerepet tölt be a századelőtől a zene a személyiség önállóságának, szuverenitásának védelmében? A műszaki civilizációban bekövetkezett hatalmas ugrás a művészetben általában, ilyenformán a zenében is szinte lerombolja az addigi eszményeket, ön hogyan látja a zene fejlődési útját a huszadik század elejétől? Megemlítenék itt egy problémát — kontrasztként —, hogy mi is ez a huszadik századi legélesebb dilemma, miért jelentkezik a zene funkcióival, értelmével kapcsolatban századunkban egy különleges és rendkívüli nehézség. A tizenkilencedik század művészet- és tudománytörténete áttekinthető és ellenőrizhető világkép lenyomata, mert biztos és tartós gazdasági rendszerekben mozogva tervezhetett az ember, határozottan tekinthetett a jövőbe, s úgy ápolhatta hagyományait; a huszadik század kezdetével Európa népeinek ez a magabiztossága meginog, mert a tudományos és a technikai változások következményeképpen számos további elmélet, biztosnak vélt tudományos felismerés és koncepció alapvető revízióra szorult, ezenkívül a termelő technika nagymértékben kitágította a kontaktust a társadalmi rendszerek között, s mindehhez hozzájárult még a világ hatalmas mérvű politikai átalakulása is. E mélyreható, tömeges változások szinte sokkolólag hatottak a zeneszerzőkre, s nagymértékben elbizonytalanította őket. A félelem ellesn oppozícióval védekezik a zeneszerző. A századfordulón ellenzékivé válik a társadalmi‘folyamatok áttekinthetetlen zűrzavarával szemben, a személyiség önállóságát védi, és ellenzéki ideológiába menekülve próbálja önmagát megtartani. Milyen továbblépési és fejlődési lehetőségei vannak a zenének ebben a helyzetben? Több alternatíva lehetséges. Adorno a maga (alternatíváját így fogalmazza meg: a zenei anyag immanens fejlődésének a szélsőségek felé kell haladnia. (A zenei anyag immanens fejlődésén itt azt értjük, hogy a zenei harmónia és a vele kapcsolatos dallam egyre bonyolultabbá válva eljut a tizenkét fokú rendszerig, és e rendszer egészen különleges dimenziókat érintő tulajdonságai — vagyis a Wagner utáni rohamos változások — beletorkollnak az új bécsi iskolába.) Tehát a zeneszerzők számára az egyik alternatíva az, hogy a zeneszerzői koncepció a dodekafonia irányába mozdul el. Adorno a második számú lehetőséget, melyet rekonstrukció-elvnek nevez, Sztravinszkij nevéhez kapcsolja. Persze ez is véglet. A rekonstrukció-elv egyébként azt jelenti, hogy a mai zeneszerző csak úgy tudja megújítani önmagát, ellentétét úgy képes kibontakoztatni a tizenkilenoedik századi romantikával szemben, ha visz- szanyúl a régebbi közösségi hagyományokhoz. Ezért jelenik meg Sztravinszkij munkásságában a népi hagyományok megjelenítése után a neoreneszánsz és a neobarokk. Vagyis korábbi stiláris jeggyel jellemzett korszakok megújított zenei tartalmát és nyelvezetét hozza létre. Az új bécsi iskolát és a Sztravinszkij-vonal két végletének ívében valahol a közép táján találhatjuk meg a bartóki koncepciót. Mit jelent a bartóki koncepcióban az, amit „nagy kompromisszum”-ként emlegetnek? 840
