Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 9. szám - Thomka Beáta: A rövidtörténet műformája és típusai (tanulmány)
alternatívája is. A dialogikus és a reflexiós rövidtörténetnél másodlagossá válik nemcsak a történetszerűségből származó minőség, hanem alapjaiban módosul az egyéb narratív alaptényezőik szerepköre is. A fabula korlátozásával együtt háttérbe szorul az idő kérdése; a kifejezetten meditativ jellegű közlésben egyetlen szubjektumnak, a beszélőinek van jelentősége, tehát nincs mód szereplők azonosítására. Az összefüggő történet elbeszélésének és a reflexiós szerkezetnek az egyesítésekor nem a történet elemeinek egymással való kapcsolata, szintagmatikus sora a szerkezet jelentéstanilag hangsúlyos síkja, hanem az elemek paradigmatikus viszonya. Ebben a modellben a metaforikus szerkezet működése ismerhető fel. Míg a reflexiós rövidtörténet fenti típusa az epigramma, az aforizma, a gnórna, a szentencia formáját idézi — és deformálja a tömör gondolatiság gyakori parodizálásával, a fabu- láris változat az archaikus legenda- és parabola-formával létesít kapcsolatot. Kafka példái, legendái a reflexiós szerkezetet a metaforikussal egy helyzetsor leírásában (Az utas), másutt fantasztikus történetben (Egy falusi orvos), potenciális „történetben”, történet-tervezetben (A császár üzenete) ötvözik, vagy bölcsesség formájában mutatják föl (A szomszéd falu). Mindez arra figyelmeztet, hogy a rövid elbeszélések e típusa nem a narratív szerkezetet, nem a diszkurzív (beszéd- vagy szöveg) szerkezetet, hanem a gondolati struktúrát állítja a fikciós vagy nem fikciós történet, a történetszerű vagy nem fabuláris jellegű szüzsé elé, tehát egy harmadik összefüggésrendszert tesz uralkodóvá. A reflexiós szerkezet ellenpontja vagy még közelebbről végpontja annak a fejlődési ívnek, mely a rövidtörténetet — a novellával szemben — eltávolította az ábrázoló beállítottságú történetmondástól, s ezzel alapvonásává tette a nem utánzó, nem mimetikus karaktert. Ily módon döntővé válik a bemutatott tárgy, az elbeszélt valóságfragmentum minőségének kérdése. Jauss középkorra vonatkozó műfajtipológiájában a harmadik szempont érinti a bemutatott valóság problémáját. 1. a szerző és a szöveg (marráció) 2. a Modus dicendi (bemutatásmódok) 3. a jelentésszintek és a szerkezet 4. a Modus recipiendi — a társadalmi funkció. A valóság „ábrázolása” szimbolikus kontra példézatos kontra leíró. A Chanson de geste, a román arthurien és a Decameron — a három uralkodó műfajt, az eposzt, a regényt és a novellát reprezentáló alkotások közül az utóbbi mutat legtöbb hajlandóságot arra, hogy a külső világot nem jelképnek s nem exempla közvetítésével, hanem közvetlen leírással jelenítse meg. A rövidtörténet visszatéríti a prózai elbeszélést az utalásos kifejezéshez, ami a közlés és a közlés tárgyának a novellától eltérő viszonyát feltételezi. A közvetlen el- beszélésű külső vagy belső történéselemek, a tárgyak, dolgok, helyzetek, állapotok leírásai olyan összefüggésekbe rendeződnek, melyek elhomályosítják a bemutató, ábrázoló intenciót, s a tárgyra irányuló tekintet helyett — a közvetlen elbeszélés ellenére— a tárgyra mint jelre, jelzésre irányuló figyelmet erősítik fel. A valóságnak mint jelek, jelzések rendszerének a posztulálása egyfajta hermeneutikai alapálláshoz közelíti a prózát. A megismerést, a közvetlen tapasztalatot fenntartásokkal, kételyekkel fogadja, vagy elérhetetlennek érzi az elbeszélő, tehát kísérletet fesz a jelek működésének, a jelentő tevékenységnek, a valóság jelentésteremtő aktivitásának megértésére. A megértésre törekvés az elbeszélő státusát is átminősíti. Az elbeszélő nem kerülhet kívülre a körön, mert ismeretei, tudása erre nem jogosítják fel: nem mindentudó s nem kívülálló, nem külső, hanem belső nézőpontú. Maga is része a világnak, melyet érteni kíván, s melyet abszurdnak, torznak, deformálitnak lát. Egyetlen lehetősége van arra, hogy értelmezze a megértettet: a dolgok fölmutatása és a saját látószög kijelölése e fölmutatáshoz. A fölmutatás mozdulatának térbeli „történését” hangsúlyozza az a tény, hogy az elbeszélő gyakran hallgat, a dolgok „történnek” csupán: e hallgatás is értelmezés, egyfajta profán exegézis. A meglevő elbeszélő-tipológiák szempontjait visszaszorítja a kérdés, hogy van-e egyáltalán jelölt, megnevezett elbeszélője a szövegnek, tehát létrejön-e a szerző/nar835
