Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 9. szám - Thomka Beáta: A rövidtörténet műformája és típusai (tanulmány)
THOMKA BEÁTA A rövidtörténet műfajformája és típusai A rövidtörténet legáltalánosabb műfaji vonásai a terjedelmi rövidülés, formai egyszerűsödés, a narratív tényezők alárendelése a redukció elvéinek és a jelenfcéssűrű- södés. Univerzális jegye továbbá a műfajnak a megfoghatatlansága, szakadatlan átalakulása, mely a szabadvers szövegenként megújuló formateremtésére emlékeztet. A rövidtörténetek tarkasága, a változatok sokfélesége a formacél egységességét is megkérdőjelezi. A történeti és poétikai vizsgálatok egymásnak ellentmondó eredményei, a műfaji leírások eltérései s az utalások a forma „kaméleomiszerűségére” legszorosabban összefüggnek elemi sajátosságával. Ezzel magyarázható, hogy az egymással ellentétes műfajmeghatározási kísérleteknek is van indokoltságuk, érvényességük. A tény, hogy a rövidtörténet mind ez ideig nem alakította ki saját kánonját, feltételezni engedi, hogy e kis elbeszélő forma kizárja a megszilárdulást, s hogy attól a pillanattól fogva, melyben az irodalomtudomány feltérképezi poétikai arculatát, már csupán irodalomtörténeti tény és formatörténeti érdekesség lesz belőle. Jellemző e vonatkozásban az is, hogy míg a magyar kritikai szaknyelvben el sem terjedt a rövidtörténet elnevezés, a mai német, angol, francia, amerikai, dél-amerikai prózában már új nevekkel illetik a miniatűr elbeszéléseket. Nem a névváltozással, hanem az irányvétel, a törekvés és a forrna transzformációjával magyarázható, hogy Robert Walser „Prosaskizzé”-nek, Alfred Andersch „langsamen Geschicvhten”-nek, Nossack „Étuden”-nek, Max Frisch „Bericht”-nek, Peter Weiss „Mikro-Roman”-nak, Jacques Sternberg „conte froid”-nak nevezi kisprózáját. Poétikai és nemcsak poétikai jelentősége van annak, hogy Hanmsz „eseteket”, Michaux prózaverseket, Brecht kalendáriumi történeteket, Hemingway miniatűröket, Kafka „legendákat”, Hesse a „percek olvasmányait”, Beckett „textes pour rien”-t, Borges parabolákat ír, és Cortázar történetkéit a „Historias de crono- pios i de famas" cím alá gyűjti. Kosztolányi és Örkény nemcsak novellákat hagyott ránk, hanem toUrajzokat” és „egyperceseket” is: az utóbbiakat a francia és szerb kiadások „mini-mítoszoknak” fordították. Esterházy „anekdot”-ja, az új szerb prózaírók „történet-tervezetei”, „vázlatai”, „történet-rajzai”, „történet-szüzséi”, „történetkeresztmetszetei” láttán úgy tűnik, hogy a novelláknak immár nemcsak egy törvénytelen gyermeke van, ahogyan Johannes Klein nevezte a rövidtörténetet, hanem mind több. S mind több a csupán „prózának”, „szövegnek” nevezett elbeszélés, melyekben nem ismerhetőek fel sem a novella, sem az anekdota, sem egyéb' formák körvonalai. Mindez Barthes megállapításának ad hitelt, aki „furcsa ócskaságoknak” mondta a verset, regényt, novellát. „Miért is írnánk költeményeket, elbeszéléseket? Nem marad más, mint a puszta írás.” A tömör formáknak mintha egyetlen szabálya lenne, melyet Schlegel így fogalmaz meg az Athenüum-töredékekben: A töredék legyen, akár egy kis műalkotás: elhatárolódva a környező világtól, önmagában teljes, mint egy sündisznó. (206. sz.) A töredék mint műalkotás — a műalkotás mint töredék: a rövidprózai közlés mai állapotának adekvát formái. A közvetlen elődök Poe és Csehov, Kafka, Babel, Hemingway, Danyil Harmsz. A kiteljesítők Michaux, Borges, Cortázar, Böll, Lenz, Hildesheimer, Bnautigan, Sternberg. A jelenkori magyar irodalomban Mészöly, Ottlik, Hajnóczy, Esterházy művészetében rajzolódik ki olyan vonulat, melyből a rövidprózai elbeszélés lényegi át829
