Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 9. szám - Krasznahorkai László: Az állomáskereső (halálnovellák)

számára gyakran eleve áthidalhatatlan ímessz iségek bő 1 érkező érthetetlen, ám semmiképpen nem idegen hang dk megszólalásiak or, mint kisgyermekként, amikor először lehetett értő tanúja e nyugtalanító varázslatnak, nehéz lett volna találnia, hiszen a csodát Pálmáikban semmiféle felvilágosító ismeret nem volt képes — szerinte: emberfölötti — káiprázatától megfosztani, s jóllehet esz- mólikedése kezdetén több ízibem is megpróbált utána nézni különféle ismeret- terjesztő kiadványolkfaam, ,,,mi a nyitja” e rejtélyes találmánynak, a rádióhullámok természetéről, az interferencia-füttyről, a frekvenciákról, a kristály- detektorokról szerzett információit elégtelennek ítélte arra, hogy általuk felérjen a biztos tudás magasáig. Mondhatták róla, hogy „csalk csavargatja azt az átkozott gombot”, ő tudta: világvégi beszorítottságálból, szívszorító elszigeteltségéből máris kint van agy tágasságban, ahová nem hallatszik föl a falubeliek nyomorúságos rikácsolása, ahol nem érezni már a ködként rájuk ereszkedő „dögszagot”, ahonnan hűvösen visszatekintve csupán annyi állítható a lenti világról: lehetséges. Ha bejött Bécs, Brüsszel, Párizs vagy London, Pál- nilk úgy érezte, még lélegeznie is könnyebb, s bár csalk az iskolai földrajzra meg a különböző képes magazinokra támaszkodhatott, hiányos ismereteit éledő képzelete azonnal kiegészítette: zsúfolt vagy elhagyatott, félelmes vagy békés városokat látott, színes, hömpölygő forgatagot, gondozott és ijesztően mocskos utcákat, hatalmas parkok, terek, folyók, tavák és hidak egymásutánját, telemázolt falákat, ragyogó fényreklámokat, sötét csatornaoldalafcat, arabok, kínaiak, európaiak áttekinthetetlen anarchiáját, férfiakat és nőket a kirakatok előtt és a csillogó vagy büdös éttermek asztalainál, tüntetőket és pádon sütkérező öregasszonyokat, s mindezt valami bizalmas közelségből, kivételes helyzete bódító tudatában, mert úgy vélte, amíg hallja e távoli hangokat, e szokatlan csengésű beszédet és muzsikát, szabad, és nincs hatalom, mely ettől a szabadságtól végérvényesen megfoszthatná. Átkapcsolt rövidhullámra, s épp csak belehallgatva az ilyenkor — dél volt — még tisztán fogható műsorokba, szinte percenként előreforgatta az állomáskeresőt a „negyvenkilencesen”, majd visszatért egy angolul beszélő, kellemesen miély, határozott férfi- hanghoz, s .mert az előbbi feszítő nyugtalanság már múlöban volt, és némiképp higgadtságát is visszanyerte, eme erőtől öblös hang hátterében megpróbálta átgondolni, mitévő legyen, hiszen nehéz volt eldönteni, van-e egyáltalán valami esélye annak, hogy ha visszautasítja a falutitkár ostoba megbízását, nem szítja föl banne ismét a számára nagyon is belátható követikezmónydklkeil járó régi gyűlöletet. Mert ugyan mi másnak nevezhette volna annak hosszú évekig lappangó s most, hogy természetes szövetségese, „a némiber kimúlt”, nyilván újból fölizzó indulatát, mint oktalan gyűlöletnek, amire még akkor is nehéz magyarázatot adni, ha tökéletesen érthető, hogy neki, mint maga közölte ezt egyszer Pálnilkkal, tisztségéinél fogva határozottan képviselnie kell a falubeliek ^mindenféle szokatlanságdkkal szemben szívósan védekező” akaratát. Ez ugyanis elég gyatra mentegetőzésnek tűnt, hiszen Pálniik, aki személyes ismeretségben nem állt vele '(amivel persze csak kevesen dicsekedhettek el, mert igaz ugyan, hogy a falutitkár reggeltől estig fáradbatatlanul járta az utcákat, a kocsmát, a templomlkertet, a boltot meg az irodákat „a megoldásra váró problémák” után kutatva, és egy-két barátságos szót senkitől nem tagadott meg, de személyre szóló, nem kifejezetten közérdekű utasításait és határozatait minden esetben cédulán tudatta az emberekkel), még nagyon is jól emlékezett azokra az időkre, amikor nyugdíjba vonulása után Wegroszta, a be788