Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 8. szám - Radnóti Sándor: Megalázottak és megszomorítottak (Krasznahorkai László Sátántangó című regényéről és irodalmi környezetéről)

Mint minden igazán nagy mű, a Sátántangó is kimeríthetetlen. És itt nemcsak lehetséges más olvasatokra gondolok, hanem egyszerűen arra is, hogy mi mindenről nem tettem még említést sem. A telepesek álmairól a majorban, Estike öngyilkosságának finom psziohológiai előkészítéséről, a kihalt városról és kocsmai jeleneteiről, a vágóhídról elszabadult lovakról, a hivatalnokok kafkai koreográfiájáról, a doktor földtörténeti olvasmányáról, arról, hogy a szenteskedő Halicsné a kocsmai éjszakában férjét a Biblia — és nem a Teremtés, hanem az Apokalipszis — Olvasására serkenti, és számtalan más remek részletről. Egyre azonban céloztam már, és ezért ismertetésével adós vagyok. Ez a harang rejtélye. A visszatérő doktor újra hallja a harangszót, s felfüggesztvén megfigyeléseit, a nyomába ered. Csodavárás ez is. Ügy érzi, a zengés neki szóló kárpótlás az „örökös megnevezés kínjáért”. A roggyant, düledező kápolnában egy félreeső dűlő végén félnótás aggastyánt talál — bizonyára szökött elmebeteg —, ő az, aki félrever ott egy harangot, melynek létéről sem tudott senki, „ö-ön a tö-ök! Ö-ön a tö-ök!” — kiáltozza közben. A doktor csalódottan hazamegy, s Futáki hajnali harangzúgása — mint tudjuk — az utolsó lapokon tér vissza.

Ez a kis jelenet, mely az ismétlődő magyar történelmi tapasztalatot vonja be a regény tapasztalati világába, mégiscsak, utólag, de az egész regényre visszaható módon, a történelmi dimenziók felé is tért nyit. A kritikusnak, aki ezzel az utolsó utalással együtt erejéhez képest felmérte a könyv hozadékát, ha nem félreérthető, volna egy cím-alternatívája az egyébként kitűnő Sátántangóval szemben. A félreértést előzőleg azzal szeretném eloszlatni, hogy kijelentem: én minden magyár nyelven írott művet magyar műnek tartok, akár tradicionális magyar problémáikhoz kapcsolódik, akár új tradícióját teremti meg a magyar kultúrának. Mégis, mivel a Sátántangó a kettő keresztútján áll — azzal a szerény biztonsággal, minden hamis kitüntetettséget kerülő egyszerű fenomenológiai céllal, ahogyan Leonhard Frank, illetve Mészöly Miklós adta egy-egy szép írásának a Német, illetve Magyar novella címet —, lehetne a címe: Magyar regény.

768