Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 8. szám - Radnóti Sándor: Megalázottak és megszomorítottak (Krasznahorkai László Sátántangó című regényéről és irodalmi környezetéről)

kos lepedék borította be, mintha a sötétség surranó ügynökei megjelölték volna őket a következő éjszakáig, amikor aztán folytatódhat a szívós, emésztő pusztulás”.

Ezzel az embert körülvevő s fennállását minden oldalról ostromló romlással szemben a csodavárás áld, amely egyszerre jele a reménytelenségnek (csak a csoda segíthet) és a megcsalhatatlan reménynek, valami távlatnak, mely megcsalatkozásról megcsalatkozásra vándorolva nemcsak fenntartó erő, hanem egy megtöretett, meggyalázott, szüntelenül kétségbe merülő dignitás tanúbizonysága is. Krasznahorkai könyve, mint minden nagy regény, a maga vonta körben teljes antropológia. Egyelőre teljességéről néhány szót. A csodavárás és a csodahit, a képzelt, irreális megoldásba vetett félénk bizalom éppoly szélességben mutatkozik meg, mint a romlás. Csoda maga Inimiásék feltámadása, mely Futakinak a döntés megváltását, Schmidt- nének az Irimiással kezdett új életet ígéri, s a nagy fordulatot a telepesek életében. Egy szép jelenetben a majorba való exodus előtt mámorosán szétrombolják ingó és ingatlan tárgyaikat, s csak a legszemélyesebb holmikkal lépnek az ígéret földjére. Csoda Irimiás második megérkezése, mely a kijózanodás kétségbeesésében újra helyreállítja a vakreményt — kivéve Futakit, akit kijózanít e visszatérés, s akit épp ez. reményvesztett tisztánlátása tesz (melankolikus lelkiaikatának a regény világlátásával való analógiáján túl) az egyenrangú alakok között főhőssé. Csoda továbbá a Horgos fiú csalárd jóindulatú húga szemében, s romlás, csodavárás és csoda hálójában él a doktor is.

7. Mindezek a csodák racionálisak. A regény atmoszféráját a romlás „csodáival” együtt fantasztikussá teszik, de nem szakítják el az okság végtelen láncolatát. Azzal a könnyű, de sűrű pókfonállal, mely a regényben a kocsmát szövi be újra meg újra eltakaríthatatlanul, minden fantasztikus elem a valósághoz ván hálózva. Kivéve egyet, a látomást. Szemtanúi ijedten keresik a racionális magyarázatot a föntről hangzó zúgásra, a csilingelő kacagásra, a fátylakra s a fátylak között majdhogynem fölismerhető kis halottra, a testetlen hangokra, majd a köd-tetem elevációjára, de nem találják. S ezen az egy, de fontos helyen az író is nyitva hagyja a kérdést, ambivalenciát teremt a természetes és természetfeletti között. Itt nemcsak a megjelenítés, hanem a történet is fantasztikussá válik. A régi fanasztifcus írók e fogásokra, a két világ közötti tétovázásra a szerzőnek igen eredeti okból van szüksége. Azért, hogy költői módon mintegy kísérletet tegyen a romlás, a pusztulás világrendjének határáig eljutni. Ha valóban testnek feltámadását látták, ha van túlvilág, menny és pokol, mi változik? — hangzik a kérdés, melynek nemcsak metafizikai súlya van, hanem komikuma is. Az író az utóbbit is teljes mértékben kiaknázza. És a válasz, amely nem is istentől elhagyottá teszi a regényvilágot, hanem kitiltja istent belőle, tulajdonképpen a pascali fogadás megismétlése, csakhogy isten nem-létére fogadva. A látomás után a kölyök hamarosan megnyugszik ahban, hogy lázálmot látott, Pet- rina viszont ideiglenesen megtér, és este a gyermekkora óta elfelejtett Miatyánk összerakásával erőlteti elméjét. A mélyen megrendült Irimiás pedig így szól: „"-Tévedés volt. Mert az előbb megértettem, hogy köztem és egy bogár között, egy bogár és egy folyó között, egy folyó és egy kiáltás között, mely átível fölötte, semmiféle különbség nincsen. Minden üresen és értelmetlenül működik, a függés s egy időtlen, vad lengés kényszerében, és csupán képzeletünk, s nem érzékeink örökös kudarca kísért meg minket szüntelen a hittel, hogy föl tudjuk tornászni magunkat a nyomorúság odvaiból. Nincs menekvés, csulafülű.« »Ezt épp most mondod? — tiltakozott Petria. — Most? Hogy láttuk, amit láttunk?» Irimiás keserűen elfintorította az arcát? »Épp ezért mondom, hogy sohasem fogunk kitömi. Nagyon meg van ez csinálva. A legjobb, ha te sem erőlködsz, és nem hiszel a szemednek. Ez csapda, Pet- rina. És mi mindig örökösen belehullunk. Amikor azt hisszük, épp szabadulunk, csak megigazítjuk a lakatokat. Nagyon meg van ez csinálva.«”

Így és itt üttetik rá a végső pecsét a regény tökéletesen immanens antropológiájára, mely csak emberi jelenlétet ismer, azt romboló végtelenektől körbefogva Pascal élménye, Pascal rettenete), csak a felfogható emberi rendet, amelyet pusztít

760