Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 8. szám - Fodor István: Korai történelmünk új szintézise (Magyarország története 1. 1-2. kötet)

éltek. Hogy a magyar és Urál-vidéki szemfedők végső soron a Minuszinszki-medenee i. e. I—II. századi tastiik kultúra agyagmaszkjaiból lennének eredeztethetők, amint ezt L. R. Kizlaszov után Bartha Antal is véli (412.), a legkevésbé valószínű.13

A pontatlanul ismertetett őshaza-elméletek értékelését is meglehetősen furcsán intézi el a szerző. Általánosságban arra hivatkozik, hogy az illető kérdésben a kutatók közt nincs még egyetértés. A nyugat-szibériai elmélettel kapcsolatban az ottani régészeti emlékekről kijelenti: „Hordozóik etnikai azonosítása lehetetlen.” (411.) Arra szót sem veszteget, hogy az eddigi „azonosítási” kísérleteket miért nem tartja igazolhatónak. Ugyanitt az embertani vizsgálatokról ezt olvashatjuk: „Az embertani adatok gyérek, értelmezésüket eltérő felfogások szorgalmazzák.”

Ezek után kíváncsian várjuk, végül is hol helyezi el a szerző a finnugor népek őseinek szállásterületét. Mivel eleddig egy-egy elmélet vitatott volta kizáró ok volt számára, arra gondolhatunk, talált egy olyan elgondolást, amelyre minden kutató áldását adta. (Bár ilyenről magunk nem hallottunk.) A 413. lapon kiderül, hogy a szerző a múlt század vége óta valóban igen népszerű Valga-Káma vidéki őshaza-elmélet mellett teszi le a voksát: „A megnevezett földrajzi körzet a Volga és a Káma összefolyásától északra és délre elterülő részeket foglalja magába. A vázolt területet nem őshazának, hanem az újkőkor végi finnugor csoportok valószínű lakóhelyének fogjuk fél.” Eltekintve attól, hogy e „lakóhely” szinte pontosan megfelel az őshaza általános értelmezésének (ti. az a terület, ahol a finnugorság elődei szétválásuk előtt még nagyjából együtt éltek), s így megkülönböztetésük felesleges, kíváncsian várjuk a következő lapokon a szerző által is feltett kérdésre a választ: „Miért a Valga-Káma vidéke jön számításba?” E lapokon azonban olvashatunk — eléggé rapszodikus csoportosításban — a finnugor — indoeurópai kapcsolatokról, a szibériai méhekről, a középkori orosz forrásokról, az őskori uráli Kápovája barlangról, de feleletet e fontos kérdésre nem kapunk. Ettől azonban még nem kizárt, hogy egy mai munkában is elfogadhatnánk a múltszázadi orosz tudós, F. Th. Koppén elgondolását, aki elméletét az életföldrajzi szavak tanulságaira építette. A finnugor őshaza nézete szerint azért nem nyúlhatott át az Urál hegységtől keletre eső vidékekre, mert a méz és méh szó megvolt a finnugor alapnyelvben, az írott források pedig arról vallanak, hogy az első méhcsaládokat az orosz gyarmatosítók vitték Szibériába a XVIII. század végén. F. Linnus észt néprajzkutató azonban már közel fél évszázada beigazolta, hogy ez az adat kizárólag a házi méhészet szibériai meghonosítására vonatkozik, a mézelő vadméhek termésének begyűjtése, az ún. erdei méhészet ősi foglalkozása a Szibéria déli felén élő népeknek.14 A legújabb növényföldrajzi adatok alapján pedig Veres Péter arra mutatott rá, hogy Nyugat-Szibéria középső és déli vidékein már az i. e. VI—IV. évezredben — tehát az uráli őshaza korában — minden bizonnyal éltek mézelő méhek, mivel az ekkori, a mainál jóval melegebb időszakban e területre is átterjedtek a közép-európai lombos erdő fái — a szil, hárs és tölgy, — a mézelő méh pedig a hárssal él szimbiózisban.15 Csodálkozva olvasgatjuk ezért Bartha Antal tájékoztatását: „A mézelő vadméh szibériai őshonossága eldöntött kérdés: a vélemények arra hajlanak, hogy a mézelő méh Szibériában nem őshonos”. (416.) A fenti két szó pedig — mint láttuk — már rég nem áll az őshazakutatók előtt tilalomfaként az Urál gerincén.

Az őshaza kérdésénél nem azért időztünk hosszasabban, mert a magyar őstörténet szempontjából döntő fontosságú lenne, hogy az uráli és finnugor őshaza az Urál- hegység keleti vagy nyugati oldalán volt, esetleg mindkettőn, vagy mert elvitatnánk a szerző azon jogát, hogy a számára legmeggyőzőbb elgondolás mellett törjön lándzsát. Arra a sajnálatos tényre voltunk kénytelenek e kérdés 'kapcsán rávilágítani, hogy a szerző az évtizedekre szánt összefoglalásában még megközelítően sem a tudomány mai eredményeire épít, előadásmódját pontatlanságok, belső ellentmondások és az alapos végiggondolás hiánya jellemzik. A lépten-nyomon előbukkanó pontatlanságok közül még egy példa: az őshaza említett lokalizációja után „az Urál- tól keletre élő uráli „ősnép”-ről olvashatunk (hol is volt akkor az őshaza)', s tör747