Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 1. szám - SZILÁGYI DOMOKOS EMLÉKÉRE - Kapiller Ferenc: "...éjjeliőr egy tört-ezüst-koron" (tanulmány)

hőtlen (-felelőtlen) optimizmus jegyében, a -monumentalitás élményével történik. Kockáztassuk ímeg a párhuzamot: az egyes kultúrák születésekor a társadalom meghatározó élménye a monumentalitás. — Gondoljunk icsaik az egyiptomi piramisokra, vagy a iHúsrvéti-szigetek különös-nagy kőemlékeire, avagy, közelebbről, az újabbkor! orosz szobrászat hatalmas emlékműveire, szobraira. — Szilágyi, a társadalmi mozgások, az építő imunika láttán érezheti úgy, hogy egy lúj ikor kezdetén áll. Másfelől úgy látja, (hogy a -transzcendens vűlág Ihitétol(-féleimétől) ímegszaba- dult(-megfosztott) ember végre fölfedezi önmagát, s ő maga — az ember — lehet az adott -világ újirateremtőlj-e. -Az ekkor írt „proletfcúltos szövegek”, „termelési -versek” — esztétikai érték híján — nem versek, csupán kordokumentumok. ‘(-Tizennyolc millió; Mifelénk stb.).

Itt jegyezzük meg — utalva az előbbi fcultúntöiteneti-törtiénelmii párhuzamra —, hogy akkor, amikor egy világ eltűnik, vagy eltűnni .látszik, az elme különösen fogékony az apró, imúlan-d-ó tárgyak iránt. Az ilyen korok jellemző terméke a -katalógus-vers. Szilágyi .a ’67-es „Emeletek, avagy a láz enciklopédiája” című kötetében — „D-on Quijote -végrendelete” űrügyén — számbavesz-i a „hüllő tárgyakat”, banális létezésünk kellékeit. Mert „mit ér, ha fölfele / száll, míg le én, világom?” (Don Quijote szerenádja) — Ha a p-roletkultos szövegek még nem versek, emez már nem az.

2. Fiatalos lendület; Rajongó ragaszkodás az anyagi világhoz. Sokkal figyelemreméltóbb a műben az ateista meggyőződés és materialista világmagyarázat kérdésköre, s -ennék iköitői vetü-lete. — (Persze, előre kell bocsátani, hogy a kételytől mentes, e-gyérteliműen ateista imag-atartás -és — ezzél együtt — a marxista-materialista meggyőződés csupán az indulás első év-eihez kapcsolható.

Az első -két kötet (jelenti az indulást: a ’62-es „Álom a repülőtéren” és a ’65-ös „Szerelmek tánca”. /E két kötet alaphangja még a kiegyensúlyozottság, fiatalos hit, életöröm fogalmaival jellemezhető, de mér itt megjelennek azok a jelzéseik, amelyek a költő első féléiméiről, megrettenéseiről árulkodnak. Szinte minden indítás, hfiotívum megtalálható itt, amelyek később — fölerősödve vagy -átlényegülve, visz- szájára fordulva — fontos eleme -lesz az opusznak.

B-ertha -Zoltán írtja költőinkről a következőket: „Szenvedély-as, himnifcus és pa- tetikus megnyilatkozásai ahhoz a materiális valósiághoz fűzték, amelyet tesititeg- lel-kileg nem, csak elvileg-fd-lozófiailag vállalhatott. Ilyesfajta lélekkel más korban az Istenhez írtak himnuszokat, Szilágyi -Domokos az anyaghoz szólt és fohászkodott.”

Szokatlanul erős ‘érzéki rajongással Viszonyul min-dan anyagi létezőhöz, pan- teisztikus -lélekkel az élethez, a természethez. Költészetébe „-beemeli” a dialektikus materializmus -gondolatkörét, s a személyesség erejével „átiírdzálija” az egyébként csöppet sem költői marxista tételeket.

Az anyagot ontológiai -ős-elvként felfogó -gondolkodás számára miniden -létező — beleértve az érzelmi-szellemi értékeket is — az anyag „deriivátiuima”. Mindenben és minden mögött az anyag mozgását -keresi, az anyagot, mint végső okot és magyarázatot. Ez az őselv fogja egységbe a mi-ndensóget: a mikro- és makrokozimoszt, élőt és élettelent és benne az embert. (Szerelem)

A iköitő, száliárd(mak hitt) világnézete birtokában, saját elhivatottságának -biztos tudatával néz ikörü-l világában. A „Vidám sirató” című vers múlt -időibe helyezi a „rothadó életet”; az idő — a nagy temető — végleg eltakarja a tárgyi világ ,,ne- gatívját”. Az ember — tagadván a metafizikus létet -(:„Isten? — göcsörtös, korcs fantázia...”) — elfoglalja Isten helyét, s ő lesz immár a „teremtő (...) e legvadabb teremtésben”. A Bábel -tornyát építő ember fölényével, sőt: gőgjével számol le az Úrral:

„Teremtő? — Én — és jobban, mint ö — teremtek, ölve őt! —”

(Bolyai János Viásárhelyüt-t)

61