Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 8. szám - Dalos Margit: Provincia (elbeszélés)
— Be vannak jelentve? — Nem. Hol? — Itt a plébánián. — Nem vagyunk, de eddig sose (kellett. Kérjük el inkább a nénitől a kulcsát, akii magyarázni szokott? — Nem, mert ő beteg. — Czeglédy Tibold plébános úr ideadta a kulcsot nekünk is. — Elég baj az. Összefárkálták a falat. — Azok biztos nem mi voltunk. — Honnan tudhatnám én azt. S azt is (honnan tudjam, hogy nincsenek-e még többen. Itt hárman, s fönn még néhányan. — Az miért lenne baj ? — Ment nyugodtan elbújhatnának akár fönn a toronyban is. .......................? — Na majd csak nézzék meg a Kékfényt. A csavargó banda. A 'villámhárítón másztak fel. De elkapták őket. A templom, mint elhagyott világítótorony uralja a miocén magaslatot, homlokzata alatt az észak-déli nagy leszakadás, pannontengeri mészkő, márga, homok, s a négyméteresre csapó nádh-ulMmok mögött titkos forrásoktól táplálva emelkedik és süllyed a tó. Növényi üledékek, barnás kolloidok, kétéltűek és hálák éjszakája felett őnködik a templom. Ha éjszakai ablaka a holdtól világot vet, megzavarodva tántorognak az élők a vízben, nem tudják, merre van ászaik, és merre van dél. Ha tiszta időiben harangoznak, az érchangot ide-oda veri a hegyéi, a fennsík, a meder, a réték; a miocénnek így üzen a pleisztocén. Esőben és ködben a hang a tóra ereszkedik, mint a pernye, s a fenéken lágyan nyeli el a vastag iszap. Mégiscsak a nénitől kellett volna akkor elkérnetek a kulcsot. Igaz, hogy vékony lábával, ziháló .asztmájával maiga a merő szemrehányás, de ha egyszer a dombot megmászta, nem tud ellenállni az alkalomnak, s kántor-tanító stílusban megtartja az ismertetést. Kántor volt az apja. Itt. Ebben .a templomban. Tehát nem jöttment, mint holmi baszksapkások. Őmellette még Czeglédy Tibold is jöttmentnék számított, mart úgy helyezték át Gyalóikáról. (Tata Julka szerint Nyalókáról. Ó, hát persze, Teta Julka! Itt kell lennie a templomban, mert ez az énekáradás mintha az ő ritmusában szólna.) Álltaitok a régi templomiban és hallgattatok. Szátokból úgy tekergeti a lehelet, mint bizonyos falfestenényeken .a fakó betűszalag: De furcsa, hogy itt vagyunk. Csak állunk. Hallgatunk. A pap figyel minket. Résen van. Várja, hogy miikor mászunk fel a villámhárítón. Vagy van itt lépcső is? Belső toronylépcső. Azok ott az evangélisták az Árpád-koriból. Ember, oroszlán, bika, sas. Az a tizenkét apóstól a reneszánszból. Az ott XY festőművész az ötvenes évekből. Odafestette magát. Egész fiatalos. Inkább neki ne adtak .volna kulcsot. De még jó, hogy bizonyos gyerekkori ábrák festésére nem ragadta el a pillanat. S hirtelen úgy éreztetek, ha a pap vizsgáló szeme nem lenne rajtatok, a magatok titkos jeleit ti is csak bevésnétek a falba. A pap lehelet-bétűszalagja hangossá vált: — Csák vigyázzon azzal a fényképezéssel, per lehat belőle. 675
