Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 1. szám - SZILÁGYI DOMOKOS EMLÉKÉRE - Cs. Gyímesi Éva: Egy létszimbólum színe és visszája (tanulmány)
mák szemszögéből, aki az emberi minőséget a lehetőségek távlata felől ítéli meg, ez a magatartás teljesem indokolt: értékrendjében csák álértéknek minősülnek az — a szabadság feladatát áteszrtétizáió, a függőség és az önmegvalósítás konfliktusát enyhítő — „eszmény”, amelyet ez a történelmi szükségállapot (kitermelt. Legkevesebb, amit tehet, hogy tagadja ezt, és így — legalábbis negative — szabaddá válik. Iróniádét a lehetőségek hátországa élteti: az „öröik út” — a (kiút (vigasza nélkül. Ahelyett, amit tagad, nem állít, mert nem állíthat mást, ha él ákarja kerülni az önáltatás -csapdáját: iróniája egyúttal -beisimerésle annak, hogy a megoldás nincs hatalmában. Egész jövőhöz való viszonyát ez az iillúziótlanság (határozza ímeg. Ezért teljes mértékben illik rá mindaz, amit Kierkegaard a ipr-áfétiikus és az ironikus szubjektum különbségéről állít: „Másrészről az új nem sajátja az ironikusnak. Csupán azt az egyet tudjsa, hogy a jelenlegi ne(m felel meg az eszmének. Ö az, akinek törvényt kell látnia. Bizonyos értelemben persze az ironikus prófétilkuls -is, mart szakadatlanul rámutat valami jönni készülőre, de nem tudja, hogy mii az, Ö maga pró- fétikus, de helyzete a prófétáénak az ellenkezője. A próféta saját korával jár (kéz a kézben és ebből a helyzetből látja mag az eljönni készülőt. A .próféta, mint fent megjegyeztük, saját kom számára elveszett, de csaik azért, mert elsüllyed látomásában. Az ironikus ellenben kilép saját k-oirának soraiból és vele szemben foglal állást.”34 (Érdekes adalék talán ehhez,, hogy egyik első ironikus költeményében Szilágyi Domokos pontosan a próféta-szerep történeflimi lehetetlenségével vet számot (A próféta). Ez a magatartás ellentétben áll azzal az etikummal, ami a hetvenes évek hazai magyar ilírájának leggyakoribb létsiziimbóluimiaitoan kifejeződik. Az átesztétizált szenvedésnek azokba a gyöngyfcagyfló-imotívurnfmal rokon példáiba gondolok, mint a levegőbe lendülő, de patájával földbe gyökerezett tálfosló, a csontig hatoló, fagyot is tűrő szülőföldszeretet, a hóba teremtve ala,gutákat ásó és megváltó énékre váró szolidaritás, úszó koporsófödéien a tánc és így tovább.35 A költószetnék ez az iránya a helytállásnak olyan etikai jelképeit teremti meg, amelyek a fennálló -értékfe- szüiltséget feloldva a konfliktusos helyzetet mintegy szentesítik, és a „kicsiny lehetőségek -között nagy -erőfeszítéssel” eszményét, ideol-ogikuimét sugározzák; a megváltó énékhez hasonló motívumokkal pedig továbbra is azt az illúziót éltetik, hogy a költészetnek valamiféle hatalma van a jövő felett. A feszültséget enyhítő képek, a tragikus pátosz révlén felemelőnek tűnő jelképek a példa erejével hatnák, és egy olyan magatartásra ösztönöznek, amely a -kényszerűséget — a választásról lemondva — elfogadja. A tragikus irónia ezzel szemben a választás negatív mozzanatát tartalmazza: a helyzetet elfogadhatatlannak állítva, a konfliktust feloldatlanul kifejezve elutasít, tagad. Azzal, hogy a kényszerűséget nem esztétizálja át, rádöbbent a diszharmóniára a pozitív Választás hiányára: a tehetetlenségire. Ebben az értelemben az irónia itt is egy „olyan szituációit j-elöl, amikor „innen” vagy „túl” vagyunk ta tragikum lehetőségén”.36 Ez olyan helyzetet, amelyben a tagadás, ha nem is valódi cselekvés, de önmagában is ér-ték, -mert a diszharmonikus értékviszonyok feltárásával a konfliktus-megoldás reális lehetőségeinek keresésére ösztönöz. Ebben áll történelmi jelentősége. (1981) 57
