Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 7. szám - Balassa Péter: A kárpit és a végkifejlet (Tarr Béla: Őszi almanach c. filméről)
BALASSA PÉTER A kárpit és a végkifejlet TARR BÉLA: ŐSZI ALMANACH C. FILMJÉRŐL A pokol — többiek. Sartre Poszt — kontra nélkül. Valamikor, valameddig kultúránk egyik .ritmikai-szerkesztés- beli, illetve embertani-etikai alapeszméje volt a kontraposzt: az ellentétezés, amelyre szükségképpen következett a ponderáció: a kiegyenlítődés. A kettő feltételezte egymást. Európa először eljutott a kiegyenlítődés nélküliség kibírhatatlan, állandósult feszültségéhez, majd az ellentétezést magát is feladta, különtaszítva az elöljáró szót attól, ami előtt járnia kell. Apokrif állapotsorozat végkifejlete: a „tanúk nélkül dolgozó pokol” (Pilinszky János), amelyben az egykor lehetséges kontraposzt a Másik, a többi ember. Ha a többiek a pokol, akkor itt a pokol. Tarr Béla őszi almanach-ja e Sartre-mandás filmje. Ennek az állapotban a konsitatálásával találkozunk itt, nem pedig hasztalan, konzervatív és nevetséges értékelésével. Hogy az értékelés ilyenné lett, az persze botrányos tény. Az ellentétezés feladásával az örökös poszt foglyai lettünk. Minden után és az Után monotóniájának nincs ellene többé; itt vagyunk. Tarr Béla Őszi almanach című filmjének lakásbelsőjében. Mindig ugyanazt a több szobás, tágas, omladozó, úgymond, polgári lakást látjuk. A falakon azonban nincsenek már képek, illetve a film végére a maradék is eltűnik, mint ahogy a díszítések, kellékek, tárgyak is. Maradnak a gyűrött, sárgás, piszkosfehér szemfedők: falkárpitok, lepedőszerű anyagok, fehéres függönyök, koszlott drapériák, borítások, bútorhuzatok. Valójában szemfedők ezek, de nem a halott, hanem a látó szemének eltakarását szolgálják. A szín is csalóka: lidérces, lámpafényes világosság ez: éjszaka. Csak mesterséges világítás van. Így fordul felénk a régi világszínház „kárpit le” vagy „ég kárpitja” valóságának üresen vigyori halotti maszkja. E gyászfehérből indít — a vitális sötétségbe — a film verbális világa is, ez a hangsúlyozottan élőbeszédszerű, „dokumentáris”, stilizálatlan, mégis pontos szó- és mondathalmaz, amelyet egy Hédi és Miklós közötti dialóg exponál: milyen hihetetlen — mondják —, hogy a test, az „élet” akkor is tovább tud és akar élni, amikor már minden elveszett és pusztul. A nyitány: a túlélésről, az útónról szól. A túlélés: örökös utániság. Ebben élnek a film szereplői, a film csupán e nyitódialógat repetálja, végigjárva egy ötszög minden lehetőségét. „Hiábavaló minden munka. Borunk méreggé lön, gonosz pillantás perzselé el földjeinket és szíveinket. Megannyian kiszáradánk: . . . Minden kutunk kiapadt, a tenger is hátrált. Minden föld ragadni akar, de a mélység nem akar nyelni. «-Óh, hol van a tenger, melyben megfulladhatnánk-“: így hangzik panaszunk sekély mocsarak fölött. Bizony annyira elfáradtunk, hogy meg sem tudunk halni, ímé virrasztunk és tovább élünk sírboltokban!” (ím-ígyen szála Zarathustra). A rettenetes Nietzsche valóban látnok volt: csak azt látta meg, aminek következnie kellett, a „jón rosszon túl” programját, valami „túlnak”, „utánnak” a végtelen teljesedését. Európai létünk végkifejletét: a negatív idillt, a jelentés vesztett búcsút. Ez a szinte melegházi, bensőséges helyzet — a film ideje, tere és kora (életbeli és históriai értelemben egyaránt). A vég, sőt a vég utáni (még ennek is van hát utánja, mint azt élnünk adatik) állapot Tarr Béla, Kardos Sándor, Pauer Gyula, Temessy Hédi, Bodnár Erika, Székely B. Miklós, Hetényi Pál, Derzsd János filmjében a következő hangsúlyokkal és árnyalatokkal nem rendelkezik: kultúrkritikai, történeti-tragikus, ironikus-groteszk, szociális-kritikai, pszichologikus-hisztéri- kus. Ez a fényképezett színház, ez a maga nemében erőteljes színészfilm nem igazán szcenikus, inkább „társalgási”, riporter nélküli riport; egyik erénye éppen ebben áll. 624
