Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 7. szám - Bogdán László: Promenád (próza)
deregni kezdett, noha meleg volt, a gyógyszertári hőmérő szerint huszonkilenc fok. (Igaz, hogy a hőmérőt egész délután sültötte a naip.) Még van időink a hőmérőre pillantani, helyzetét feltérképezni, onnan tudjuk, de aztán újra a tigris köti le figyteOmünikiet, mindig semmivé foszlik hat órakor a bazár előtt, eltűnik, felszívódik, az órákat megy fel megnézni a toronyiba; volt, nincs. A gyermekek csalódott arccal szélednek szét, noha lelkűk mélyén boldogok, van mire emlékezniük, és ez is valami. Ha nem is sok, mondja jelentőségteljesen Feri, a velocipédje mellett csalódott arccal álldogáló hölgynek, akit szigorú férje aggályosán vizsgál sokáig, majd közli vele, hogy áldott állapotban van, és arca felderül. De még nem tartunk itt. Az öregasszony, aki virágokat árul a színház mellett, negyed hétkor már hiába bizonygatja strichelésből élő lányának (két „fuvar” között néha leáll szülőanyjával is trécselni, és ki találhatna még ebben is kivetnivalót?), hogy ma megint láttam, Rozi, mert a lánya már egy katonatiszttel szemez (nem tudni a helybéli garnizon tisztje-e, vagy csak átutazóiban tartózkodik a város főterén?), megvetően löki arrább a pálinkás üvegeit, amit édesanyja alkoholistáknál eléggé nem méltányolható nagyvonalúsággal nyújt feléje. Ugyan anyám, maga megint több pálinkát ivott a kelleténél. Az öregasszony nem válaszol, nem sértődik meg, a mártírok mindenkori mosolyával miaga iszik néhány kortyot az üvegből. Ha fiú lesz, ábrándozik az orvos és nem engedi el felesége ápolt, fehér kezét, Endrének kereszteljük a nagy király emlékezetére. De ha lány lesz mégis? — kérdezi a megyeszerte híres szépasszony, nem is emlékszik rá, mikor foglalkozott vele ennyit egy este a férje, és nem húzza el a kezét, lahogy akkor szokta, amikor „udvarlód”, a helybéli tisztek holdvilágnál jósolni akarnak belőle. A város él, virul. Fiai és lányai fel és alá hömpölyögnek a promenádon és megértő arccal fordulnak el, amikor a tiszt gáláns mozdulattal nyújtja karját Rozinak, aki szó nélkül hagyja faképnél szzülőanyját, s egy hasonló „állású” nőnél szokatlan módon: elpirul. Kalandok előérzete hullámzik a levegőiben, láthatatlan szálakkal szövik a párká.k a viszonyokat; fél hétkor megkezdődik az első világháború; niegyed nyolckor a rikkancs már Matüsfcla Szilveszter nevét kiabálja; a farkasak nem tisztelik a megyeházát, hideg téli éjszakákon az újvárosi kertből leereszkedve, hátulról közelítik meg az épületet és orgonáinak az ablakok alatt, noha saját bőrükön tapasztalhatják, hogy Erdélyszerte híres vadászok élnek errefelé. Az Örkön sem lobbannak fel a lármafák, a textilgyár dudaszava fél hatkor ébreszti a várost, van, aki még visszaalszifc, van, aki nyújtózkodva vagy káromkodva (ki-ki vérmérséklete szerint) tápászkodik fel. Kezdődik a niap! Másutt, mondjuk Lisszabonban, egy szolgálatból hazaugró postás, bizonyos lion Juianez Siro, reszkető kézzel zárja kulcsra ajtaját és nekiesik szemérmesen elpiruló szerelmének, Maria Col ónnak. Nincs idejük, csak „így” találkozhatnak: rövid félórákra; de most még meg sem szusszanhatnak, hogy ruháikon csak a legszükségesebbeket igazítva sietősen, állva ölelkezzenek, mert zörgetnek az ajtón. A feleség hamarabb érkezik a reggeli miséről; a mise is rövddebbre sikerül a szokásosnál, megjön a pap unokahúga Brazíliából és a ieikiatya siet mihamarabb együtt lenni kalandos életű nőrokonával. De nehogy valami „vérferltőzéses” jelenetsorra gondoljunk; nem; üzleti ügyeket kell megbeszélniük: a világot az érdek igazgatja. Kiszámíthatatlan minden, gondolja S. S. református lelkipásztor és nem imádkozik, nem is gondol istenére, megmarkolva puskáját céloz a a fák közül állásaik felé lopakodó kék dolmányos alakokra. Mi is sietünk, nem érdekel most a levegőbe 587
