Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 6. szám - Láng Gusztáv: Személyesség és tárgyilagosság (Lőrinczy Huba: Szépságvágy és rezignáció. A századelő epikájáról)
lágnak, mely a szecesszió (és a vele és benne bontakozó szimbolizmus) létfelfogásában az egyedüli értékteljesség a „prózai” valóság értékhiányos voltával szemben. Két területe ennek az „idillteremtésnek” (illetve megőrzésnek) a gyerekkor és a szerelem; lehetőségeik számba vétele során különböző árnyalatú válaszok születnek a három regényben, s ezek együtt adják ki Ambrus .viszonyulását az antagonisztikus élménykettőshöz. Az együttelemzés (vagy összefüggésben elemzés) ilyenformán az elemző figyelmét is olyan részletekre irányítaná, melyek ha az egyes művekben nem is elsőrendű funkciójúak, az életműben realizált világkép vonatkozásában perdöntőek lehetnek. Ami természetesen az egyes művek értékelését is befolyásolhatná. 3. Ez azonban már átvezet az elemzés módszerének kérdéséhez. A világkép-elemzésből mint célból következik, hogy Lőrinczy Huba műelemző módszere, bár kétségtelenül hasznosítja a modern epikaelmélet és stilisztika — különösen a szecesszió-kutatásban polgárjogot nyert — fogalmait, inkább hagyománytisztelőnek mondható, azaz a tartalomelemzés vonatkozásában fontos műfaji meghatározókra (szerkezet, jellemek rendszere) van elsősorban tekintettel. Éspedig leíró formában: a cselekményben konkretizálódó szerkezeti arányok megállapítása, a jellemek .alakulása, emberi-etikai tartalmuk árnyalt bemutatása tölti ki a tanulmányok nagyrészét, melyek sohasem mulasztják el fölhívni a figyelmet a szakirodalom által eddig elhanyagolt (vagy felületesen, esetleg tévesen értelmezett) jelenségekre. Ebből azonban kitetszik a tanulmányok másik erénye; különösen az első és a harmadik ciklus az eddigieknél rendszeresebb bemutatása és jellemzése Ambrus és Török Gyula regényeinek (de vonatkozik ez a tárgyalt Gozsdu-művekre is), vitás kérdésekben a korábbiaknál illetékesebb — mert érveltebb — döntésekre vállalkozik, fontos keletkezéstörténeti összefüggésekre hívja föl a figyelmet. E filológus-ösvényeket járva, Lőrinczy Huba az értékelés jóval ingoványosabb terepét sem kerüli el. Szintén a mondott „monografikus” szellemben, hiszen az életmű-elemzés megkerülhetetlen feladata az egyes művek rangsorának megállapítása — a teljes életmű kilátópontjáról ezért halyesbíthetőek, vagy legalábbis árnyalhatóak úgyszólván minden esetben a kortárs kritika csak a műre és csak egy műre vonatkozó értékítéletei. E helyesbítések hitelét aligha van joga kétségbe vonni annak, aki nem rendelkezik a vizsgált tárgykörben a szerzőéhez hasonló ismeretekkel. .Módszertani kételyt ébreszthet azonban, hogy a fentebb leírónak nevezett elemzés, amennyire alkalmas tartalom- és világkép-feltárásra, oly kérdésessé válik, ha értékelés céljából élnek vele, lévén a tartalom-elemző műleírás értékközömbös irányultságú. A leíró elemzés hagyományos alapkategóriái (szerkezet, jellem) csakis normatív hasznosítású értékelvekkel társulva válhatnak érték- (vagy értékhiány-) bizonyító mércévé, s ez a normativitás az elemzések történeti rálátását veszélyezteti. Különösen, ha számításba vesszük, hogy a századforduló azért is az „értékkonfúzió” kora, mert bontakozó, művekben felsejlő poétikája a korábbi esztétikai normativizmust tagadja. Persze, a tanulmányok e következetlenségét bizonyos mértékig menti, hogy eredeti „műfajuk”, a folyóirat-közlemény kompromisszumokra kényszerítette a szerzőt terjedelmi korlátozásaival; ez is okozhatta, hogy az értékelő részek gyakran elemző bizonyítás nélküli kijelentésekre szorítkoznak („anyagában túlzsúfolt, heterogén, részletei szervetlenek gyakorta”; „sietősek, elnagyoltnak tetszik a mű utolsó harmada”; „művészi erő, megformáltság tekintetében ... gyarlóbb az imént említetteknél” .stb.), s ha az olvasó fölteszi a kérdést, hogy ezek a klasszikus regénymodellhez mint normához viszonyító, elmarasztaló értékítéletek jogosák-e például a Tóparti gyilkosság esetében, mely csakugyan „aránytalan” szerkezetű, de ez az aránytalanság lehet funkcionális, ha a „felnőttek” regényének előzményét, a gyerekkori fantáziaviióg megidézését 'tekintjük (legalább hipotetikusan) valóságos regénytárgynak — nos, akkor válasz nélkül marad. Ugyanígy a szövegek stílusminőségeire, a nanráció jelle570
