Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 6. szám - Széles Klára: "Rettenetes ám a tömörség fondorlatos ereje" (Nemes Nagy Ágnes Babits-könyvéről)
tének ütőerére tapint. Ugyanakkor joggal gondolhatunk arra is, vajon ki más adhatta volna éppen ezeket a címeket, éppen így? Bizony, senki más, csak Nemes Nagy Ágnes. „Danaidák, »dekadencia«”, „Színhiány”. Egyszerű megnevezésekről van szó, kézenfekvőekről. De így ahogy vannak, csak Nemes Nagy Ágnes keze ügyében fekvőek. Puritánságukban egyedi kiválasztottság, egyedi megformálás, egyedi lélegzetvétel, ritmus van jelen. Egymásutániságukban ugyancsak: a szerző gondolkodásának fiziognómáája, egy egyszeri érzékenység, intellektus meghódított, tágas mezőinek távlatai. A kötet viszonylatában pedig egy-egy fejezetben, annak kisebb egységeiben is az egész írásmű „menetrendje”, algoritmusa. A csupán rá jellemző, lazáp elegáns precizitás. Az a látszólagos ötletszerűség, amilyen ötletszerű sorrendben bontogatja szirmait egy nyiladozó rózsa. Feltárja szépségét, mégis, titkai javát pusztán sejteti, lényegilleg magába zárja. Ugyanezt elmondhatjuk a mű arányairól, jelentésrétegeiről, kifejezésmódjáról. Egyes szavai, mondatai, hangváltásai, közbeszúrásai, szárnyalása és váratlan meg- hittségű szellemessége — mind, hasonlóan, ilyen teljesértelműen, pontos térbeli, időbeli helyükön állnak (mely helyüket önnön maguk teremtik meg, az idézett „művészet teré”-nek megfelelően). „A szavak itt nemcsak énekelnek vagy dobolnak, hanem járnak, futnak, rendezetten, mintegy csoportosan gesztikulálnak” — olvashatjuk a Fekete ország-ról. „Nagyzenekari mű ez ..., szecessziós-görög óriás-balett derengő félfényben” — írja a Danaidák-ról. S a Levél Tomiból esetében, a fogarasi költemény hasonlíthatatlan „tájrajz”-át, e táj ellenségességét, veszéllyel telítettségét így ecseteli: „Csenevész kalász, tépett háló, kő és tífusz: rohannak a halmozott képek, rímek a versszak csúcsáig: a fekete-sanda bivalyok gyilkos rohamáig.” S ez a bivalykép az, amely „a veszélyes táj antikba játszó általánosságát hirtelen közelivé rántja: a bivaly közvetlen látvány, a bivaly Erdély”. Másutt pedig, a Mint különös hírmondó egyetlen képe, a tél fehér tigrise s annak „hulló szőre” kapcsán úgy érzi, hogy mint olvasó „megrezzen, amikor a nagy táblákba foglalt ősképek, klasz- szicizáló verstömbök közül „hirtelen” szemébe tűz egy ilyen éles (fehér) petty, a részlet-hitel tű-fénye.” Mintha „élet-halál súlyos, méltóságos drapériái közé váratlanul besétálna egy esztergomi, vedlő macska, kicsiny, meleg állat-testével egy másodpercre átmelegítve csillaghűvös környezetét.” S hozzá kell tennie: „Ó, tudom én azt, hogy egy tigris nagy, az esztergomi macska meg csip-csup, vagy-van, vagy-nincs potomság. Node szőrehullató tigris ...”. A példák közelhozhatnak egy olyan nézőpontot, amely alkalmas kiindulásként kínálkozhat a kötet jellegzetességeinek együttes megragadására. Ezt a pontot, — egyben csomópontot — úgy keríthetnénk körül: mi is az, amit „babitsi”-nak nevezhetünk? A hegyi költő olvastán újra és újra találkozunk ezzel, burkoltan és kifejezetten. Felhívja figyelmünket a „babitsi szerkezet”-re, a Babitsra jellemző késleltetésre, sajátos dinamikájára; felmutat „babitsi alaptémát”, például a cél-céltalanság témáját; láttatja a „babitsi áradást”, a „babitsi versíveket”, a „babitsi belső teret”; s hasonlóan sorra a babitsi alkat, a babitsi hős, a babitsi ontológiai pátosz, a babitsi -epika, drámaiság, formabontás karakter jegyeit. Mindezek mögött a „babitsi magatartás”-t, a „boldogítóan kétségbeejtő katarzis”-t, s ugyanakkor, ugyanott a „babitsi intim ér- zékletesség”-et. Felfedi egy-egy versépítési mód szoros kapcsolatát „a költő alkatával, kvázi szellemi biológiájával”. De már akkor is ráláthatunk e jellegzetességek lényegére, amikor még a korábbi vers, a Teosophikus énekek II. darabja kapcsán vetíti elénk a képet: „Mintha szemünkkel látnánk a babitsi szellemet, amint rétegről rétegre halad a világ héjain át egyre lejjebb.” A példatár bőséggel folytatható. Ügy vélem, akkor is erről, az egyedi karakter egyediségének megragadásáról van szó, amikor nem szerepel a „babitsi” jelző. Amikor például megtudjuk, hogy „inverziós” költő; vagy hogy a „fölfelé sodródás” jellemzi, avagy az elfödöttségében súlyos feszültség. S minden esetben — mint már az előbbieknél — megfigyelhető: akár egy versről, akár versrészletről van szó, avagy egy bizonyos korszak erkölcsi kérdéséről, a kiemelt, megnevezett tulajdonság más 565
