Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 6. szám - Erdély Miklós: KB - Kondor Béla emlékére

hogy abba a hibába essünk, mint a régiek, és a főrangúakkal együtt élve temessük el a szolgákat is.)

A vendégtől nem hagyta magát zavartatni és bosszantásomra tovább faragta az egyik általa konstruált „népi hangszer” nyakrészét, nem törődve sem az e téren vallott szélsőséges nézeteimmel, sem a szétpattogó faforgáccsal. A szuverén aktivitásban való elmerülésének szerepe az volt, hogy védelmet nyújtsanak az ún. „marha kérdésekkel” szemben. A vendég dúskálhat az üdítő italokban, ropiban, fekete kávéban, de érezhetően nem kívánatos, ha további magyarázatra nem szoruló kérdéseket firtat. Üjra tudomásul kellett vennem, hogy az életnek és ezek szerint a halálnak is egyetlen értelme a m un- k a , legyen az adott körülmények között a lehető leghaszontalanabb. Ez a farigcsálás az élet és halál kérdését szóra sem érdemes apróságnak tünteti fel, s kezdődik az az idegőrlő csönd, ami illusztratív erejénél fogva kényszerít egyetértésre, ha hagyom.

Világos volt előttem: ugyanolyan jól tudja, hogy meghalt, mint én. Erről kibogozhatatlan okból nem szívesen beszélek. Azt is tudtam, a csend feletti uralmát nem szívesen engedi át, tehát ha valaki olyasmivel kísérletezne, amit a hallgatagok ellen Füst Milán tanácsol: — „Mit hallgat ez itt? Ha kell, én kétszáz évig hallgatok!” — tehát, ha valaki versenyt akarna hallgatni, már elhatározásának pillanatában elhangzana a 9. „Mi újság a belvárosban?” típusú kérdés. Amennyire a Bécsi utcában ez a kérdés tartalmazott bizonyos arrogáns humort, annyira bágyadt kíváncsiskodásnak hangzana egy olyan helyről, ami semmi esetre sincs a Belvárosban.

A beszélgetés beindítására könnyebb megoldás nemigen kínálkozott: „a népi hangszer” nélkülözhetetlensége egészen nyilvánvalóvá vált. A másvilági életre vonatkozó ordas kíváncsiságomat tovább türtőztetni nem tudtam, és még az sem tudott megfékezni, hogy láttam az elkerülhetetlenül közeledő balga kérdés miatt fokozatosan elfehéredő arcot. — Ugyebár, te most nem tartozol az élők sorába? — Ez marhaságnak akkorára sikerült, mint egy gépmadár.

A válaszról nem lehetett megállapítani, hogy köhentés, helyeslés, vagy elfojtott röhej. Visszafegyelmezett arcvonásait, minden figyelmét hirtelenül még teljesebben munkájának szentelte. CSISZOLT. A tétlen látogató semmittevőnek érezhette magát, aki ráadásul csak más munkáját zavarja. Gondolatolvasó képességét ott sem vesztette el, s így, mielőtt a „Maradj magadnak, megyek!” megfogalmazódott volna, egészen más, szinte baráti hangon kezdett az üvegpapírról fuvolázni, és azt cinkosan még szarabbnak nevezte, Mint hol? kérdezhettem volna, amire csak az a képtelen válasz lehetséges: mint Pesten. Ez azonban ott nem összehasonlítási alap. Különben is az üvegpapír valami sejtelmes túlvilági színezetet nyert, hirtelenében még a jelentőségét sem tudtam felfogni. Ugyanakkor hálával vettem tudomásul, hogy az elterelő barátságos beszéd még bizonyos információt is tartalmaz, és éppen arra vonatkozólag, amiről a beszélgetést elterelte; hogy milyen viszonyok uralkodnak ott, illetve — és ez a fontos — hogy ott uralkodnak a viszonyok.

Az otthonosság érzését keresve, és hogy meggyőzzem magamat arról, én csak álmodóként vendégeskedem, — megemlítettem a smirglit. Erre a huncutság összes süvölvénye arcára tódult — Dörzspapír! — jelentette ki, s ennek a „nyelvőrködésnek” kapcsán felszakadt az első túlvilági nevetés, de teli torokból.

558