Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 6. szám - Gaál Károly: Kire marad a kisködmön? (tanulmány)
dett gyerek gyógyítására adott tanács, a férfiak zsíros történetei megfértek szépen az asszonyok boszorkánytörténeteivel, vagy éppen szentes legendáival. A pletykát nem említjük meg. Azt az asszonyok már napközben egymás között úgyis kiszínezték. Volt rá idejük, meg az embernek sem kellett mindent megtudnia. De ha valaki rázendített egy nótára, senki sem tiltakozott ellene és amikor megzendült a citera, hamarosan egy rövid padkaporos bál kerekedett, hogy végül is, ahogy szakás: adjon Isten jóéjszakát, holnap is nap lesz mondással mindenki hazahúzódjék. Ha kutató elmegy valahová, hogy valamit felkutasson, akkor mindig valami célt tűz maga elé. Vagy csak erről, vagy csak arról kérdezget, csak egy valami érdekli. Ha mesét keres, akkor előre megérdeklődi, hol és ki a jó mesemondó, aztán szegényt addig faggatja, préselgeti, amíg csak a mesemondó anyagából, vagy türelméből telik. A kutató jön és dolga végeztével megy. Aki az eredményt olvassa, arra gondol, hogy egy mesevilágba csöppent bele. Találtam ugyan életemben már egynéhány igen jó mesemondót, de olyant még egyet sem, aki a száját rojtosra mesélte volna. Igaz, hogy én sohasem kerestem csak mesét. Mint ember, emberekhez mentem, aztán ha megtűrtek, nem az urat látták bennem, csendben odahallgattam így csináltam a majorokban is. Odamentem, megértettük egymást, aztán megragadtam. Az ottaniak, emberek mint én is, elfelejtkeztek arról, hogy szemüveget hordok és magnóm is be van kapcsolva. Egymással beszéltek, nem velem. így most azt írtam meg, hogyan szórakoztak a majorközösség tagjai egymással, és nem azt, mit préselt ki a néprajzos belülük. Az eredmény olyan, mint egy vegyes saláta. Van bent minden. A kiszínezett napi eseményeket a táltos követi, aztán egyik anya a másiknak arra ad tanácsot, hogyan gyógyítsa meg szemmel megrontott gyermekét, a nagyapa távolba tűnő hajdani élményétől az út egy meséig nincs messze és a boszorkánynak hitt asszony története szépen megfér a jaki templom legendájának megcsalt ördögével. Abban a sorrendben jön minden, ahogy az esti összejöveteleik alkalmával elmondták azok, akik egymásközött szórakoztak. Az anyagot nem csoportosítottam műfajok szerint. Olyan keverten maradt minden, mint az élet. Számomra éppen ennek a megkevert életnek a szórakozással kapcsolatos rendje volt a fontos. Ahol emberek szórakoznak, egymással beszélnek és elbeszélnek, ott függetlenül a közösségtől, kialakulnak a kölcsönös személyes kapcsolatok, belső érzésből fakadó szimpátia, értékelés. Ez nemcsak a közösségen belül volt megállapítható, hanem saját személyemen keresztül is tapasztaltam. Senki sem hívott engem oda. A kutató érdeklődésével saját jószántamból hívatlan vendégként mentem és amikor elváltunk egymástól, barátok búcsúztak. Valami mindkettőnkben visszamaradt, csak bennem talán több. Gazdagabb lettem mint kutató, de még gazdagabb, mint ember. Egyik, másik majorbeli azóta is bennem él és amikor a könyvben az egyes személyek leírásához jutottam, visszaszorítottam az elemző, értékelő, mindent megfontoló kutatót. Az első részben eleget tudóskodván arra gondoltam, mutassunk be néhány embert is abból a közösségből, amelynek kultúrájáról, amelynek a történelemből fakadó életéről olyan sok szó esett. Mindig zavar engem az olyan szakmailag ugyan kiváló néprajzi leírás, amelyben minden apró jelenséget részletesen leírnak, de az ember, aki ezekkel együtt él, aki lehetőségei szerint ezeket a jelenségeket életébe beépíti, névtelen tömegként a háttérben marad. A városi, az írott „magas kultúrában” megemlítik mindig a szerző nevét, még életében, (de azért leginkább csak halála után,) megírnak róla mindent, emléktáblát állítanak neki. Gyakran többet beszélnek személyéről, mint munkáiról. A kultúra Anonymusai, akik ugyan nem forgatják a tollat, nem nyomtatott papírról adják tudásukat, művészi alkotásaikat tovább, hanem szívükből fakadó szavakkal, valahogy a háttérben maradnak. Rétegeződés nélküli társadalom soha sem volt és ma sem lehetséges. Az egyik réteg tagjai az írástudó művészek alkotásából gazdagítja tudását, a másiké az elmondott szavak művészeit becsüli meg a maga módján. A bécsi Burgtheater egyetlen elismert művésznője sem tudná a boszorkányos Kuminé történetét a majorbeliek kultúrájának megfelelően úgy elmondani, mint 521
