Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - Radics Viktória: A szöveg sem remény? (Molnár Miklós: Processzusok)

erőszakolja meg a nyelvet — és a realitást —, hanem hagyja, segíti megmutatkozni, kibomlani. Amennyiben pedig a jelentés a szó használati szabálya, a Molnár-próza processzusai csak az olvasó közreműködésével indulnak be, a jelkotyvalékot író és olvasó közös akciója formázza. A nyelvi tályog, réteg- és csoportnyelvek, archaizmu- sok és neologizmusok, frazeológiák groteszk, monstruózus keveréke nem valami ellen gyalázkodik, pláne nem épater le bourgeois, hanem azért van, mert naturális, ideológiai, nyelvi mocsokból, külső és belső maszatból kell kimásznunk, hogy megközelíthessük egymást.

Molnár Miklós szövegalakzatait az „egyszerű formák”, a mítosz, a mese, a legenda, a monda, a rejtvény, a példázat, a vicc inspirálták. André Jolles szerint ezek az irodalom előtti formák bizonyos szellemi elmélyülés (Geistesbeschäftigung) folytán mintegy maguktól, spontán módon szervesültek, sűrűsödtek ki a nyelvből. A Processzusok is ilyen önmagát író próza benyomását kelti. A szöveg nem statikus tükörkép, hanem mozgó anya, ’energeia’. Mindez annyiban tűnhet „misztikusnak”, amennyiben nem ismerjük belső processzusainkat, a folyamatot, ahogy a belső ködből jelek, a külső ködből „valóság”: formálódik a szemünkben.

A szó művészete saját létét kérdőjelezi meg: a nyelvi káoszból és mocsokból épp oly nehezen formálódhat irodalmi beszéd, ahogy az élet maccsos, nyúlós anyaga sem akar összeállni. A szónak, hogy érvényesüljön a prózában, tehát autentikus jelentésre tegyen szert, át kell törnie a kontextus kacifántos kacatjain, és körvonalaznia kell saját szemantikai pacáját. A Szökdösések című processzusban úgy törlőé) utat magának a „lány” szó csikkek, törmelékek, köpetek, fecnik, foltok, csutkák, repeszek, forgácsok, foszlányok, gyömöszök és perdek, caffok és grucák halmazában, ahogy egy „valóságos” lány tévelyeghet a piszkos pályaudvarok és büdös vonatfülkék úttalanságában. Az idézett kígyózó, groteszk á 1 -szinonimasor úgy utal valami szövegen kívülire, ahogy a dadaista képbe ragasztott elhasznált villamosjegy tesz szert jelentésre: a nyelvi hulladék itt maga a realitás-hulladék. Sorokat beborító torz szóhalmazok, üres, tekervényes felsorolások, szómonstrumok és abszurd szintagmák, nonsense tákolmányok mutatják azt a létállapotot, amiben vagyunk, amiből nem lehet elszökni, csak szökdösni. A szabadjára engedett nyelv által azt az arcát mutatja a „valóság”, amit a petrifikált, puccba vágott irodalmi és hivatalos nyelv elkendőzött.

Groteszk nyelvi omamentumok, bűzök és szagok, mozgások és neszek, torz figurák kavalkádja az a birtokbavehetetlen terep, melyben a lánynak — a hősnek, a személyiségnek — konstruálódnia kellene, de ahol csak fulladozni tud saját belső ködével együtt. Az út archetipikus toposza kijárat és bejárat nélküli útvesztővé nyo- morodott, ahol ocsmánnyá profanizálódott minden. A részeg kalauz ráfúj és életre kelti a lányt, egy utas katartikusan böffent, megtörténik a lyukasztási aktus, az újjászületés! rítus egy vasúti vécében való kézmosásból áll, a részegember hörögve „transzcendál”.

A második processzus is a személyiség (a prózai hős) összeállásának lehetőségét kutatja. A Török Ilona beszélő névvel fölkeltett szép népköltészeti remineszcenciák a szövegalakulás folyamatában pervertálódnak. A balladai személyiség helyett itt csak igék és főnevek értelem nélküli halmazát adják ki a nyelvi gesztusok. „Török Ilona”: arc, nyak, kar, mell, has, fenék, nemiszervek, comb, lábszár + a mindennapi tevést-vevést jelentő igék kígyózása + amit birtokol: cetlik, jegyek, nyugták, vények, számlák, dokumentumok. „Űtja” homokbuckák közt kanyarog: elesik, föltápász- kodik, eltéved. Ahogy az egyszerű formák nyelvi gesztusaiból összeállt volt „Török Ilona”, „a lány”, úgy áll most össze darabokból a szövegprocesszus által az agg, anakronisztikus közép-európai őslény groteszk alaktalansága.

Történhet-e vele valami jelentésteljes? Formálódhat-e a nyelvi processzusból novella? Az Egy szerdai napon című próza a Történés artikulálásával próbálkozik, a rendkívüli szövegnap reményét játssza ki. Az eseményre egy roncs öregasszony várakozik, „Godot”-ja pedig a pénzes postás. A rendkívüli szövegnap kimerül az evés, az ürítés, a nemiség stilizáltén groteszk leírásában. A semmis lét és tudat határai

442