Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 5. szám - Radics Viktória: A szöveg sem remény? (Molnár Miklós: Processzusok)
RADIOS VIKTORIA A szöveg sem remény? MOLNÁR MIKLÖS: PROCESSZUSOK „Que voulez-vous, Monsieur? C'est les mots; on n’a rlon d’autre." (,,Mit tehetnénk, uram? Szavakat használunk, mert másunk nincsen.”) Beckett Jelenünk irodalmában — mint ahogy életünkben is — az a paradox helyzet állt elő, hogy az irónia megotthonosodott. Idegensége, valószínűtlensége és tagadása megszokottá lett, mint Gregor Samsa a famíliában. Ahogy csak a legszívósabb férgek tudnak túlélni, berendezkedni a leglehetetlenebb helyzetekben is, úgy alkalmazkodtunk korunk botrányaihoz, s idomultunk a mindennapi képtelenségekhez. Látásunk hozzábandzsult és -kancsult a második természet, szép új világunk monst- ruózus formáihoz, hogy szuszogó békében tovább tenyészhessünk. Idióta-rendíthetet- lenséggel fogadjuk be azt is, ami önnön lehetetlenségétől üvölt. Bársonybőrbe kötött aktalbumként lapozzuk a rothadás képeit. Kitermeltük az irónia ébresztő csípéseinek ellenszerét, a végtelen tolerancia zsibbasztó váladékát. A „végtelen, abszolút negativitást” lenyelte a katatón bólogatás. Az irónia út, mondja Kierkegaard. A meg- otthonosított iróniával elveszítettük a via negatívát is, mely számadásra szólítva az átfordulás reményét adhatta — hogy a semmisülő Gregor Samsa végül emberré változik. Ám az ironikus szubjektum az általa érvénytelenített valóság abszurd körébe záródott. Nincsenek utak, csak botorkálások, nincsenek irányok, csak buborékok, nincs fejlődés, csak menet. Schmidt Milován alias Gregor Samsa, Molnár Miklós processzusainak hőse szarkasztikus szubjektum, aki féreglétének kínjában tehetetlenül emésztődve pánikba csavarodik. Az elmés irónia elementáris pánikká, a kétértelmű játék veszélyes cirkusszá vadul. A robbanásig mozdulatlan, ugyanakkor dermedten mozgékony létállapot paradoxonét fenntartó feszültség robban itt ki a katatónia, a „dermedt mozdulatlanság” csöndjéből. Molnár Miklós annak a „pillanatnak”, illetve dimenziónak a prózáját írja, melyet Rilke illusztrált igen kifejezően A párduc című versében: a „roppant akarat” áramütésének pillanatáét, amikor az élőhalottban felsüvít az ele- mentaritás. A behálózott ironikus szubjektum elkeseredettt tiltakozása ez, szarkasztikus lázadása saját képtelen otthonossága, zsibbadtsága és az úttalanság — „az ezer rács világa” — ellen, a rezignációvá lapult irónia börtönéből való kitörés kísérlete — a reménytelenség elszánt, tiszta dacával. Romantika, üdvcédulaosztogatás, Albert Schweitzerkedés, pártmákony, mitológiai és egyéb narkózis lefülelésével. Az intenzív, nyughatatlan reménytelenséget mint a léthez való viszony autentikus — magán- és nyájideológiákat elvető — formáját érvényesíti ez a próza. Az író az állati bődülés pontos artikulálásán dolgozik. Talán ez lehetne a végső, keserű remény: érvényessé tenni a „párduc-létbe”: való belepusztulást. Az igazi cirkuszi pánik tökéletesen szervezett és fegyelmezett. A halálugrást a koncentráció és a pontosság feszíti. A szöveg expressziója a szövegszervezettség 440
