Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 1. szám - SZILÁGYI DOMOKOS EMLÉKÉRE - Szakolczay Lajos: Szilágyi Domokos prózája (tanulmány)
he tett a Pimodanba, Dosztojevszkij kötéllel a nyakában várta a szégyenletes komédia befejezését.” Természetesen ez kissé leegyszerűsíthető helyzetkép, de igazságtartama legalább annyi, amennyit a költő-esszéista belélát. És ő, bár nem egy természettudományban is járatos, varázserőt akar tulajdonítani a szónak. Nem törődik a megbotránkozófckal, ide-oda cikázik: szociológiából vallás- történetbe, irodalomtörténetből a statisztikai tudományokba, történelemből az alkotáslélektan terepére. Ügy véli, mindenütt otthonos, az Arany életművének apropójából innen-onnan kiragadott részletek meglelt igazságait bizonyítják. Könyvében így kerül egymás mellé India 1964-es lélekszáma (78 százalékuk írástudatlan) Kosztolányi egyik anekdotájával és Haeckel biogenetikai alaptörvényével, Móra Ferenc, Karinthy Frigyes, Osvát Ernő, Max Frisch és Andre Gide aforizmája a dinamitról való elmélkedéssel („A huszadik század voltaképpen 1867-ben kezdődött.”) és Kemény Zsigmond, Barta János, Sartre, Dürrenmatt s József Attila műveiből vett idézetekkel. Mindnek köze van Arany Jánoshoz, az Arany János-i sorshoz éppúgy, mint a világ mai állásához, s legfőképpen Szilágyi Domokos gondolatvilágához. Módszerét önmaga jellemezte: „nemcsak utat keresünk, hanem igazságot is.” Montázséhsége, jó pár nagy versének előhívója, ugyancsak megmutatkozott Arany János-esszéj ében; mégha az irodalomtörténet számára a példa nem föltétien követendő is, a vállalkozás merészsége figyelemre méltó. 5. (Műhelygondok; a kritika mint önkifejezés) Egyik, 1964-es kritikájából való az idézet: „Nem vagyok esztéta. Az elméleti kérdésekből mindig az érdekelt elsősorban, amit saját versfaragói gyakorlatomhoz tisztáznom kellett. Ez pedig, valószínűleg, nem mentes egy iadag szubjektivitástól.” Árulkodó mondat; valamennyire ugyan jellemzi a kritikust, de azért nem egészen erről van szó. Más is érdekelte, a „versfaragó gyakorlatától” messze lévő, ahhoz csak távolról kapcsolódó dolgok is: a zene, a képzőművészet és a természettudomány számtalan területe. „Fazekasok és atomfizikusok, böllérek és inframik- robiológusok egyaránt érdekelnek, s ha látni és láttatni akarom őket, szakszókincsük elől sem zárkózhatom él” — írja Költői szóhasználat című cikkében (Utunk, 1964. ofct. 2.) Természetesen nemcsak az övétől eltérő szavakra, kifejezésekre volt kíváncsi, hanem az illető tudományág gondolkodásmódjára, modelljére, s az így megközelített vagy kifejezett igazságtartalmakra. Dr. Xan- tus János művét például darabokra szedte (A kalendárium természete avagy nem minden arany, amire fényforrás irányul — Utunk, 1972. 27. sz.), mert nem tudta elviselni a jeles tudós „botlásait”, hamisításait és felületességét; végső soron azt a — közönséget lekezelő — módszert, amely a tudománynépszerűsítés helyett a lelkiismeretlen munkában nyilvánult meg. Ezek a kiruccanások más tudományágak területeire, bár a benne lévő némi polihisztor hajlamot bizonyítják, nem olyan gyakoriak, hogy ez irányú kritikusi működéséről véleményt formálhatnánk. Inkább indulatuk, etikai tartásuk, tanítói szenvedélyük miatt érdemes fölemlíteni őket. Szilágyi azt a felelősségérzetet kutatta, melynek minden leírt szóból ki kéne sütnie, hogy egyáltalán komolyan lehessen tárgyalni a művet. 37
