Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 5. szám - Lipcsey Ildikó: "Történelmünk birtokbavétele" Száraz György írói munkásságában (Történelem jelenidőben, A tábornok)
LIPCSEY ILDIKÓ „Történelmünk birtokbavétele” Száraz György írói munkásságában TÖRTÉNELEM JELENIDÖBEN. TANULMÁNYOK. MAGVETŐ, 1984. A TÁBORNOK. RÉSZLETEK EGY KÉSZÜLŐ KOR- ÉS ÉLETRAJZBÓL. MAGVETŐ, 1984. Az öntudat — vázlatosan összefoglalva — az embernek önmagának mint személyiségnek, ét a világhoz való viszonyának tudatosítása; az embernek önmagával való azonossága, innen jut el a vele egy nyelvet beszélő, azonos hagyományokkal és történelmi múlttal rendelkezők közösségével, a nemzettel — vagy nemzetiséggel — való azonosságig. Kétségtelen: Száraz György, akinek írásaiból a nemzet lelkiismerete szólal meg, helyettünk is szükségét érzi, hogy kiírva magából oldja a feszültségeket, tisztázzon és összegezzen, elhessentse a félelmeinket — ahogy hajdanában a sámán tette a ráolvasással — felszámolja tudatzavarainkat, hogy ezzel is a társadalmi közmegegyezést segítse elő. Nemzedéke számára a háború még lehetett amolyan „adj király katonát!” játék, de ami utána jött, személyesen is érintette. Kezdve, amikor a tatár és török elől menekülő ősök ösztönével, ezúttal hivatalból kényszerítve otthont talált Magyarországon az egykori kisebbségi, a többszázezer kitelepített, áttelepített, vagy Ittragadt között, és cselekvő részese lett mindennapi történelmünk formálásának, egészen jelenünkig, amikor tudatformáló szándékkal adja át tapasztalatait gyűjteményes tanulmánykötetében. Ez mintha csak egy értelmiségi napi jegyzeteiből nőtte volna ki magát: személyes emlékei, a kortársak találó portréi sorából szigetként emelkedik ki egy-egy szelet a múltunkból, a magyar nép, valamint a szomszédai közös, vagy egymással szemben álló fegyverforgatós évszázadaiból. Az önmagunkról alkotott kép olyan, mint a kaméleon — szögezhetjük le Száraz tanulmányai ismeretében is. Ahány politikai rendszer, annyiféle változata él, mindig valamely ellentét — pogány—keresztény, kuruc—labanc, protestáns—katolikus, népi—urbánus, elnyomó—elnyomott, internacionalista—nacionalista — kaptafára húzva, megosztva nemzetet, családot. (Nem egyedi eset, amit Tabéry Géza, nagyváradi író jegyzett fel a felvidéki Paulinyiakról: két fivér közül az egyik meggyőződéses szlovák, a másik vad magyar lett.) Innen ered a gőg és szégyenérzet, nemzeti öntudatbűntudat a közgondolkodásunkban. E leegyszerűsítő beállítás — teszi hozzá a szerző — leginkább a túlélőiket sújtja: egyeseket mennybe emel, másokat pokolra taszít, s feltett szándéka, hogy kiigazítja sematikus történelmi látásunkat: többek között az 1848-as forradalomról, és a kiegyezésről. Erre vonatkozó némely megállapítása Kossuthnak a valóságot gyakorta figyelembe nem vevő politikájáról, Görgey szikár realizmusáról, Széchenyi aszketikus felelősségtudatáról, már meghonosodott történet- írásunkban. Nem úgy Száraz kiegyezés képe, amikor — mint írja — Deák „Odaadott önszántából annyit, hogy hetvennyolc esztendőre meghatározta bolsorsunkat”. jövőnket a hanyatló Ausztriához kötöttük, és tovább mélyült a szakadék a magyarság és az ország nemzetiségei között. Meggyőződése: összes nemzeti tragédiánk egyenesen következett ebből: Trianon, a máig ki nem hevert érvágás; 1919 és az ellenforradalmi rendszer; a bevonulások; a Don-kanyar; a zsidóüldözések, az újabb békekötés, amelyről Pálffy György is megjósolta, hogy az előzőnél is borzalmasabb lesz; a Rákosi korszak, a kisepert magtárak, a 200°/0-os tervmutatók, az Andrássy út 60; végül 1956. Persze mindezt csak ma, az idő távlatából látjuk ilyen nyilván435 i
